Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.08.24. Gernika – Lezama (19,4 km)

2013.01.14

Az eső megsiratta a halottakat. Már esőkabátban indultunk el a még kivilágított várost átszelve. Az ősi tölgyfa után emelkedünk [az úttal] mint mindig. Alig állt el valamennyire a zuhé, így meg tudtunk ebédelni a szabadban, aztán szitálva hullott a permet végig az úton. Beérve a városba (13:30-kor) spanyol fiatalok tanyázó csoportjába ütközünk, akik egy bérház aljában várnak a szállásra. Az albergue csak 15-kor nyit majd. A 20 fős maximum létszám folyamatosan bővül, végül elénk vág egy francia nő az idős férjével. Kiszorulunk innen, gondoltuk. Végül úgy módosul a sorsunk, hogy megfürödhetünk itt, majd át kell mennünk egy 5 percre lévő helyre, ahol matracok vannak. Már belenyugodtunk, hogy így lesz helyünk, amikor hosszú tétovázás következik, hogy mégis maradjunk inkább itt… Több, mint amit kérni szabad. Útközben arról beszélgettünk Ferivel, hogy lesz-e helyünk, vagy érdemes-e sietni. Ez a fordulatos nap mindenre rácáfolt, és egyben bizonyította a spanyolos vendégszeretetet. Újra itthon érzem magam ebben az országban.

 

A cipőket az eresz alatt tartjuk. Egyik német-gyanús férfitől ellestük, hogy érdemes kitömni a bakancsok orrát száraz újságpapírral. Úgy döntöttünk, hogy vacsorára megesszük a maradékainkat. Holnap csak 18 km vár ránk. Ma többször gondoltam Nemeshegyi Péterre. Ha hazamentünk, meg fogom keresni őt, hogy segítsen elindulni a japán-tanulás útján. Nem tudom, hogy miért jött ez a gondolat már sokadjára elő. Valami dolgom lenne a távol-keleten? Furcsa lenne a ferences szellemből átstartolni a jezsuitába. Talán majd tisztul ez a kép is. Fő, hogy nem veszítettünk a lendületünkből. Feri már nagyon nem találja a helyét, lassan vacsorázhatunk.

 

Krisz berobbantotta az intimitás utáni vágyamat. Elnézem az erkélyeken száradó ruhákat. Mind egy-egy családot sugall. Belehalok, ha nem lesz egy szerető és gondoskodó kapcsolatom. Az összes Camino emlékemet odaadnám ezért az örömért. Együtt lenni az úton, egymás mosolyából erőt meríteni a folytatáshoz: ez a csoda. Haladni a magunk ritmusában, mégis bevárni a másikat a fordulópontokon. Az albergueben andalító zene szól, mindenki szendereg, vagy kisebb csoportokban beszélgetnek. A rózsák szirmai telve vannak gyöngyöző, friss [eső]vízzel, tökéletes béke… Ahogy a kerítés vízcsepp-sorai felszáradnak a hűvös estében, úgy oldódnak fel el nem sírt könnyeim a vacsora közeledtével.

 

Lefotózom még a házat, amíg világos van. Holnap talán sötétben indulunk el. Hány és hány sötétbe léptem már bele, azzal a reménnyel, hogy békét, biztonságot, bensőséges kapcsolatot találok… [Repülő]gépek húznak el fölöttünk, Bilbao már nagyon közel van. Olyan jó lenne mégis tudni a jövőt; erőt adna, reményt, hogy van miért várni. Vajon a türelem termi meg a szerelmet, vagy éppen a türelmetlenség, ami minden udvariasságot maga mögé utasít? Mit nem teszek meg, vagy mit lehetne másként igazgatni, hogy hatékonyabb lehessek? Másoknak mi működik spontán, amit nekem tanulnom lehetne tőlük? Bár lennék okosabb egy kicsit, vagy butább… J mindegy.

 

Vacsora után sétálunk egyet a városban. A templomba belépve meglepetés fogadott: tömve emberekkel, akik a mise felajánló részénél tartanak. Nagyon szépen együtt énekeltek. Lefekvés előtt még zsongott a ház, egyik spanyol fiatal elindított egy mosást is. A recepció caminos újságjait lapozgatom. Éjjel alig tudok aludni… valamikor kimegyek a mosdóba, így könnyebb.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.