Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011.09.21. Olveiroa – Finisterre (31,9 km)

2013.01.14

Reggel a tömeggel ébredünk. Szólnak a mobiltelefonok ébresztő hangjai. Lefekvés után is volt némi zenebona. […] Sötétben indulunk, mint szoktunk Galíciaban. A szakasz nagyon kellemes, jó és sima hegyi turista ösvények. Még nem virrad meg, amikor Hospitalba jutunk, ahol – már tradíció – rántottás-kolbászos szendvicset kérünk reggelire. Mire végzünk a kávéval is, kivilágosodik az ég. Az olasz barátunk is beugrott tanácsot kérni, mert Muxía felé tart. A hegyekre gyönyörű kilátás nyílik, én inkább a tengert várom most vissza. Kb. félúton járunk, mikor egy hegytetőről megkapom.

 

Ettől kezdve szinte végig látjuk a félsziget végében trónoló világító tornyot és az óceánt. Még ijesztően messze van, csak araszolgatunk felé. Estére érünk oda. Céeben feltöltjük a palackjainkat vízzel, az öböl közepén pedig, egy pihenőnél sörözünk egyet. Még egy átkelés a kinyúló földnyelv derekán. Sardiñeiro de Abajo az innenső oldalon fekszik, 6 km-re a célunktól. Egy kávézós pihenőt tartunk. Meglepetés: a lengyel barátunk, aki a legváratlanabb pillanatokban toppan elénk, bekukkant a bárba egy pillanatra. Tudok örülni neki. Langosteira playaja vég nélkülinek tetszik a szemünkben. Csak követjük a terméskő utcácskát balra-jobbra, ahogy az építők és a tengerpart kiszabdalta.

 

Aztán pár lépés és belépünk képzeletbeli célunk, Finisterre területére. 300 méter az albergue. A belga „tengerészgyalogosok” előttünk kapják kézhez a finisterranajukat [újabb oklevél a három nap emlékére]. Hamar elintézzük a regisztrációt, fürdünk. Elmegyek borotválkozni. Derült égből Halmi Robi érkezik [vele találkoztam a francia út elején Los Arcosban és végén Santiagoban]. Nem hiszek a szememnek. Minden összebeszélés nélkül olyan szép ez a véletlen. Beszélgetünk, aztán elkísér minket egy részen a toronyhoz vezető úton. (Előtte a szemközti vendéglőben megvacsoráztunk.)

 

Az öböl felé vezető út már nehezen megy, még nyitva találjuk a torony épületét, és megkapjuk a záró bélyegzőt az útlevelünk erre tartogatott sarkában. Completo!!! A reggeliző helyünkön lefotóztam Gabinak Casillast egy poszterről. A toronnyal szemközti szikla tetején egy bár működik, ahol magyar fiú írja a naplóját. Budapesten él és az első Caminoját járta a francia úton. Később bemutatkozunk és elérhetőséget cserélünk. A naplemente után hűvös szélben igyekszünk a szállásunkra. Sok autó suhan el mellettünk, a többség velünk egy irányba, lefelé a hegyről.

 

Az utolsó szakasz látványa furcsa tanulsággal teli. Megható a szemeinkkel is meggyőződni arról, amit eddig csak a terveinkben, gondolatainkban szemléltünk. Mégis létezik, mégis elérjük rövidesen. (A filmekben itt következnek a lassított felvételek.) Jó lenne kiélvezni minden porcikáját ennek a jelenségnek. Pedig elmúlik, olyanná lesz, mint a tegnap. Törékenységében miénk az életünk. Néha a sírás, néha a vidámság látogat minket – bármelyik tovább áll, adja a kilincset újabb felfedezések számára, amíg nem jelentkezik az utolsó, aki után már nem áll senki a sorban. Az utolsó méterekről jól belátható a vég. Nem riaszt, nem is szomorú. Vár, szinte hívogat magához: meglátni a végtelenbe bukó világosságot, és benne önmagunkat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.