Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.09. San Nicolás – Reliegos (38,1 km)

23:04 Bercianos del Real Camino y Reliegos – A párhuzamosok a végtelenben...

 

Igazi, chinches-mentes éjszakám volt, legalább is ébredéskor úgy tűnt. Viszont vagy a szúnyogok, vagy a még mindig nyomomban lévő átkozottak sorozatokat martak a lábszáramba és a combomba. Csak napközben kezdi kivakarózni magát a térképük. Lendzsel testvér nem horkolt, vagy én aludtam el korábban... Inkább az első. Rutinszerű borotválkozás, cafe con leche és internetezés miatt a zarándok óra szerint jó későn indulok. 8 körül szedem össze a száraz ruhákat a kertből, nyugodtan kinn lehetett hagyni éjszakára.

 

A falunak igazi (zöld) Szentmiklós pecsétje van Viki! A bajnai prezentáción erre majd külön hangsúlyt fektetek. Az út első 20 percében társul hozzám a spanyol Victor Emanuel, akinek a déd nagyszülei olaszok. Mi van itt? Talán már Európa. Este, a megérkezéskor Victor integet egy bár teraszáról.

 

Norbika (a bakancsom) megtalálja, de legalább is keresi a módját, hogyan dörzsölhetné ki eddig még szűz területeit a lábamnak. Igen, Guszti! Pontosan úgy, mint Rufusz a Dogmában. A franciákkal már a Szűzanyának is tele volt a töke. Többnyire nem beszélnek idegen nyelvet, azt viszont elvárnák, hogy őket az egész világ értse (lehet, hogy ebben az amerikaiak detto). Hát egy lófaszt a seggükbe! – ahogy Csabi barátom szokta volt mondani – de inkább kettőt, hogy ne lötyögjön... Ha valamelyik gall elkezd „bonzsur”-ozni, akkor a legnagyobb természetességgel magyarul válaszolok neki: „Én nem értem a te nyelvedet!” (Persze, hogy nem létezik olyan, hogy franciák. Viszont egy tendencia mégis csak kirajzolódik, aminek jelentése és okai vannak. És ahhoz tudok viszonyulni, ami itt és most van.) Marie és Jean, a tegnapi vacsoratársaim sem beszéltek olaszul vagy spanyolul, de németül vagy angolul se tanultak. Így kézzel-lábbal-útikönyvvel kommunikáltunk. Viszont volt bennük alázat és igyekeztek átlépni a saját korlátaikat. Ezt magam is díjaztam egy pár „szelavi” beiktatásával. Tanulékonynak is mutatkoztak, mert ma reggel Jean már egy „Adiós!”-al veregette meg a hátam. Továbbra is azt gondolom, hogy a fogadó ország (nemzet) anyanyelvén legalább az általános udvariassági formákat kötelezően ajánlott alkalmazni.

 

Még a nap első óráiban Sahagúnba értem. Bevásárlás (élelmiszer + gyógyszerek). Szúnyog ellen ugyanis kevés lesz a fokhagyma-kúra, vettem ezért Relec sprayt. A San-Benito kapunál Lourdes is beért, csodálkozott meglehetősen. Itt csak egy rövid, gyümölcsös (2.) reggelit tartva indultam Bercianos felé. Jó kis név mi? Előtte egy újabb zarándok síremléke, aki az 1990-es évek végén itt fejezte be az útját örökre. (A mobilszámodat valahová kiírom Csabi, ha mégse lesz szükségem élő-fuvarra...) Egy lakóháznak tűnő épület ablakán furcsa hangok szűrődtek ki: ez egy átmeneti templom volt, ahol ünnepi misét tartottak, már a Sanctusnál jártak, nem vártam meg a végét. A városkán túl találtam egy csendes ligetet, a patak vizét a nádas apró mocsárrá duzzasztotta. Egy fapallón jutok be az asztalokhoz. Ebéd (vagy micsoda) végeztével még visszamegyek vízért és egy bélyegző miatt is: az albergue recepcióján Csillát látom ismét. Itt nincs igazán vége semminek. Még nagyon sok km van előttem, sietve indulok egy ajándék almával és pár szem karamellával gazdagabban.

 

Az útra (Senda) kis fasor vet (néha csak nyomokban) árnyékot, de ezért is hálás vagyok nekik. Nagyobb hasznuk inkább az, hogy zöld fáklyákként mutatják előre, mikor-hogyan kanyarodik vagy emelkedik az út vonala. A tegnapi napsütés még érvényben van. Nagy a te hőséged, ó, Uram! Ezt enyhíti a napközben egyre jobban felerősödő szél.

 

Az első napok szórakoztatóbb tájképpel szolgáltak. A dimbes-dombos terep helyett érdekes megtapasztalni a pusztát. Mintha az életet mintázná – bár továbbra is tartózkodó vagyok a szimbolizáló magyarázatok tekintetében. A gyerekkorunk, az iskola és a szakmáink megtanulása tele vannak újabb és még újabb felfedezésekkel, új közösségekkel, ahol ismét csak kiscsoportosok-kezdők-nyuszik-kopaszok leszünk. Szép lassan kikopik ez az elem, egyformaság, rutin lép a helyébe, mintha egy sivár, egyhangú vidékre érkeznénk. A napok monoton sora zúg el szilveszterről-szilveszterre, és ezt nemigen tudjuk feldobni tartósan semmivel. Miért gondolok most egy nagy, zöld bankra? :)

 

„Szakértők” szerint a Camino fejben dől el. Ja, csak a lábak viszik el az egész balhét! A Mikulás kapott egy (természetesen) zöld pásztorbotot a következő stációnál (El Burgo Raneroban). És ekkor kezdődött a nap igazi gyötrelme. Már túl voltam 20 km-en, és még mindig hiányzott 14 a célomig. Általában úgy vezet a Camino, hogy 3-5 ezer méterre jut valami támpont, amihez mérheted, mennyit haladtál, hol tartasz éppen. A mai folytatás úgy festett, hogy 9,5 km-re lesz egy vasúti kereszteződés, és onnan még 3,5 km a szállás. Tudhattak valamit az útvonal tervezői, mert kb. 1-1,5 km-enként padokat állítottak a kis fasor mellé. De ezen kívül semmi kapaszkodó. Mész és mész a semmibe. Már látszanak a vasútvonal villany-vezetékei, de még kilométerek múlva se jön az a kurva kereszteződés. Amikor már úgy tűnik, hogy ott vagy, akkor az út hirtelen kanyart véve még jobban távolodik a sínektől.

 

Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!

 

Olyan későre jár, hogy a lenyugvó Nappal nézek farkasszemet. Este nyolc után estem be az alberguebe, az hospitaleronak se híre, se hamva. Gyakorlott peregrino vagyok már. Leveszem a bakit, fel az emeletre. Még egyetlen földszintes ágy szabad, rögtön az ajtónál. A credencialomra ráteszek egy üres papírlapot, az ágyszámommal (B 18) és elmegyek tusolni. Olyan fáradtak a lábaim, alig vonszolom vissza magam a szobába és úgy elalszom, ahogy vagyok. 23:00 előtt kicsivel ébredek fel, éppen a villanyoltásra. Sötétben kitapogatózok a konyhába, megenni a madárlátta vacsorámat. Szerencsémre itt nem zárják el a netes gépeket, egy hatalmas közösségi teremben kettő is van belőlük. A bejárati pultnál kinyitom a vendégkönyvet, benne a már lepecsételt úti okmányom, a B 18-am alá odaírva: 5 EUR. Eszembe se jutna nem odatenni. Visszazárom a könyv kemény fedelét. Ő volt a láthatatlan gondnok. [Fogalmam sincs férfi vagy nő, fiatal vagy idős, mégis sokáig fogom még emlegetni őt.] Ebben az egy órában, amíg a klaviatúrát bűvöltem, hideg vízzel teli lavórban áztatom a csülkeimet. Jaj, egy csülökpörkölt, az volna a Kánaán (főleg, ahogy Jani készíti).

 

Jó éjszakát gyerekek! :)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.