Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.12. Mazarife – Astorga (28,6 km)

19:02 Astorga – Zsákomban a mákom

 

A következő 3 napot tervezgettem tegnap este, már csak kettő van jövő időben. Az áttekintő térképen ezután már átlépünk az utolsó oldalra. Rajta végső célként Santiago szerepel, ami pillanatnyilag még 250 km. Ez azonban napról-napra, sőt lépésről-lépésre változik. Már csak 11 nap, szinte hihetetlen, hogy ilyen közel került. Nem tudom, hogy várom-e a beérkezést vagy inkább tartok tőle. Olyan hasonló az indulás előtti folyamathoz. Egyáltalán milyen lesz az, amikor már nem itt vagyok, reggel nem a csomagolás foglal le. Vajon fogom majd Pesten is keresni a sárga nyilakat?

 

A titkos idegen szobatársam: Guido, brazil. Csak második napja indult útnak, ért olaszul és spanyolul is. Mekkora találmány volt ez a Római Birodalom! Guido még csak 28 éves, de tegnap annyira elfáradt, hogy az egész délutánt és az estét egyvégtében végigaludta. Reggeli kávézási időben tudtam meg róla, amit tudok, mivel a kis hamis nem szedte össze éjszakára a ruháit, meg kellett várnia, amíg a háziak kinyitják a hátsó kertet. Öreg rókák már nem követnek el ilyen mulasztásokat. Még indulás előtt megreggelizem, a bejáratnál kémlelve a hőmérsékletet. Ezzel is kevesebbet kell a hátamon cipelni.

 

A korai hűvösben sokan útnak indultak. A Holdat már majdnem teljesen bekebelezte egy hatalmas, égi sárkány, ezért szinte sötétben teszem meg az első kilométereket. Fázom, ezért vissza kell vennem napkeltéig a felsőmet. Az a helyszín, ami tegnap még a vágyott kikötő volt, ma csupán az újabb startvonal, amitől mielőbb messze kívánunk röppenni. Nincsen itt maradandó lakásunk: ez itt kézzel tapintható valóság. Előttem pár méternyire fejlámpások csoportja tapogatja a sötétet, én is előveszem az enyémet, nem annyira az út, hanem inkább a nagyobb kövek miatt. A félhomályban kirajzolódik a poros ösvény mindenfelé, de akadnak bokaforgató kavicsok is.

 

Ha valaki elbizonytalanodik, olyan természetes egyszerűséggel fordul oda a társához megkérdezni, hogy „Merre visz az út tovább?” A patak hídján egy kis nyíl jelzi a hirtelen balra kanyart, fény nélkül könnyen továbbmehettem volna. Most még kevesen vagyunk mozgásban. Aztán egy órán át nyílegyenes aszfaltozott úton haladunk, nincs is jelzés, annyira adja magát.

 

A zsákom furán viselkedik, a bal kezem szinte teljesen elzsibbadt tőle. (Aztán rájöttem, hogy rövidebbre van véve a bal oldali vállpánt, és el is rendezte a bajt.) Egy ázsiai lánnyal szinkronban haladunk egymás mellett. Neki jobban kell szednie az apró lábait... Mikor kicsik voltunk, az öcsém is futott mellettem, ha kézen fogva mentünk valahova. Hogy elengedtük azóta egymást? :(

 

A Nap a szokásos nagybelépőjéhez készülődik. Szögesdróttal beszegett kukoricatábla nyújtózik balra hosszasan. Védjük az élelmet? Lehet, hogy valami kutatóintézet parcellája. Akkor a tudást. A dino-csontváz szerű locsolókolosszus még alszik.

 

Azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyi drága ember vett már körül engem az eddigi életemben. Sokan meghaltak azóta. Például Fortunáta nővér, aki a Fő utcai rendházban főzött ránk, fájó derékkal. Amikor délben beosontunk a konyha felőli bejáraton, kicsit huncutkásan ránk nézett, és nem azt kérdezte, hogy éhesek vagyunk-e. „Már kisfarkasok a testvérek?” – ez volt a tőle megszokott stílus. Mikor kiborította ebéd előtt fél órával a nagy gonddal kavargatott levest, így vigasztalódott: „Nem baj, Jézuskám!” Rám úgy tekintett, hogy majd valami vezetőféle lesz belőlem. Azt adta útravalóul, hogy „Soha ne alázzon meg testvér senkit, mert azokat, akik visszaélnek a hatalmukkal, az élet fogja megalázni...” Most ő is itt jön velem, magamhoz ölelem az emlékét.

 

Villavante – a sok megjegyezhetetlen nevű kistelepülések egyike – mellett vasútállomás és teherautó-mérleg is van. Nagyapám falujában (Gelénesen) nyaranta sokszor jártam az ún. mázsaháznál. Amikor utoljára láttam őt, megmutatta, hogy nagymamám mellé, hogyan temessük el; közben arról mesélt, hogy mennyire szereti a tavaszt. Uramisten, mekkora az én zsákom???

 

Időnként előkerül Ursula (no nem a Dr. Bubóból), és a maga kedves zavarában angol-német-francia-olasz egyvelegből készít számomra pár figyelmes, bátorító mondatot. Alig értjük egymást a szavak szintjén, mégis egyek vagyunk itt. Hospital de Órbigoban láttam egy „Vega” hentesüzletet, de nem mertem bemenni.

 

A mai út utolsó harmadánál találtam egy fürt szőlőt a kővel kirakott padkán, valaki a zarándoknak odakészítette. Jól esik ebben a forróságban. Ebéd közben egy egész darázshad kívánja meg a kolbászomat, majd a teljes ebédemet (és testemet is). Hogy is mondjam? Nem az angolkisasszonyok modorában küldtem el őket jobb vidékre. Aztán a Camino hullámlovaglásba kezd, mintegy jelezve, vége van a meseta kényelmének. Mire kiérek a következő domb tetejére, alig állok a lábamon, a vizem is elfogyott. És akkor régi, omlós pajta előtt fiatal párt látok rendezkedni. Az épület mellett széles padon kávé, üdítők, mentával és jéggel kevert limonádé es hideg víz. A gyümölcs és sütemény is mind-mind ajándék. Adományt adhatsz, ha tudsz. A pecsétjük egy piros szív, a lány örömmel idézi fel a „jo-et-va-gyat”-tudását... Felfrissülve lendülök neki az utolsó szakasznak, már lefelé a lejtőn Astorgaba.

 

Hallgatok Eszterre, és nem az első városkapunál szállok meg, hanem átvágok a belvároson, a katedrális melletti utcácskában található San Javier házig. Maga a csoda. Az idő játéka, hogy a régi épületet ilyen mesterien ötvözik a modern szükségletekkel. A mesterhármas (földszinti ágy, meleg víz, internet) együtt áll. Kimegyek a világosban fotózni párat, a főtéren összetalálkozom Guidóval, aki a másik helyen alszik. A szomszédos Gaudi Holtelben 11 EUR a zarándokvacsi. Este nyolc után szolgálják fel, ezért visszajövök megírni a mai posztot. És újra képek!!!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.