Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.13. Astorga – Rabanal (20,0 km)

15:52 Rabanal – A föld és az ég asztalunknál összeér

 

Ha már jeleztem a tegnapi vacsorát, adok róla egy rövid értékelést is: a terítés királyi, a minőség polgári volt. A mennyiségről inkább nem szólnék, viszont a zarándok-gyomor mindenért hálás. Tanulságos volt megtapasztalni a kontrasztot: két órája még a tarlón vonszolod magad, izzadtan és porosan, utána pedig (szinte varázsütésnyi gyorsasággal) a többcsillagos szálloda fehér asztalánál, elegáns pincérek szolgálják fel az ételt.

 

Elalvás előtt lábáztatás, ahogyan a Jávor utca hírmondója előírta; az ágyam szélén ülve el-elbóbiskolok közben.

 

Reggel viszont korán indulok, én nyitom ki az utcai kaput. Az úton senki, de senki. Néha hátranézek: jönnek-e utánam. Nehéz az úttörők élete (meg a mosónőké is, ők ráadásul korán halnak). Ismeretlen terepen térkép a táj. A Hold egyre vékonyabb, remélem magam is így alakulok. Messze kakaskukorékolás és kutyaugatás váltogatják egymást. A távolban szélerőművek biztonsági lámpái világítanak karácsonyfa-díszként a derengő hegyoldal gerincén. Némó kapitány szerkentyűire emlékeztetnek. Sta. Catalina felé az út olyan szelíden emelkedik, hogy észre sem veszem szinte a 100 méternyi szintkülönbséget. Kicsi Rékám már harmadszor jut eszembe; írok neki SMS-t. Catalina át meg át van szabdalva kőkerítésekkel, amiken könnyen át lehet ugrani, ha megfelelően dobbantunk. Bekukucskálni enélkül is simán megy. Az új credencialomban szaporodnak a pecsétek, mint fogamban az idegen anyag (és szívemben a halál). Hogy ez miért éppen most jutott eszembe? Ne kérdezzétek!

 

Eszter azt mondta, hogy a mai szakasz szép. Pontosítok: álomszép. Három macskákok melengetik bundájukat az út közepén, a kelő Nap fényén. Még tegnap (a darazsas kalandom idején) hívott Barna Mackó az ÁVH-ból; megírom neki mi a dörgés, hátha nem lát a radarja idáig. Olyan kellemes az idő, hogy nem akarok megállni. Váltogatom az út jobb- és baloldalát, ahol nagyobb a por, ott lépdelek, mert kellemesebb a talpamnak. Egy tejeskávéval és pár szem sózott kesudióval a pocakomban – két kisebb megállás csupán – teszem meg az utat egészen El Gansoig (15 km-t), a mai táv 3/4-ét. Itt már kijár nekem a tortilla (rántotta) es egy kiadós lábszellőztetés. A bár tulajdonosa hatalmas fegyver-arzenállal bír, a legnagyobb késével pózol a fényképezőgépnek. És reggeli közben folytatódnak a hétköznapi csodák: megjön Daniele. Hogy mik vannak itten? És ez előreláthatóan megismétlődik párszor, mivel ő is szeptember 23-ra tervezi bevenni Santiagot. Csak pár száz métert megyünk egymás mellett, mint szinkron-kutyák, aztán előre engedem. Ci vedremo tante volte...

 

A zsiráf-füzet nélkül félkarú óriás volnék. Jobbra az út mellett hosszan fenyőerdő nyújtózik, kicsit melegebb lett az idő, de jár a szél is. Csörgő-zörgő idős asszony előz balról, fején méhész-sisak. Nicsak, milyen ügyes! Az útkereszteződésnél találkozunk a kétkerekes zarándokok szervizautójával. Ez sem rossz! Eszembe jut Attila atya Hódmezővásárhelyről. Amikor a biciklije már harmadszor dobta le a láncát, a földhöz vágta, megtaposta és meg is köpködte ráadásnak. Utána gyalog ment haza, a házvezetőnőjét küldte aztán érte. Hasonló érzelmek gerjednek bennem a hátizsákom iránt. Kár, hogy nincs bejárónőm... Semmi baj, holnap mochila transport lesz.

 

A gyökerek és a kövek meglepi akadályversenyt rögtönöznek, miközben beér Guido is. Már nincs sok hátra. Egy terebélyes fa alatt hűsölök, később örömmel fedezem fel egy őszi fotóját a könyvemben. Megiszom a maradék vizemet, éppen dél van.

 

Beérkezve Rabanal del Camino főutcájába, földbe gyökerezik a lábam. Na de 3 csacsit ki látott már egyetlen kertben egyszerre? Még másfél óra a Gaucelmo ház nyitásáig. Elmegyek vásárolni, falunézni. Guido már a templom melletti gesztenyefa árnyékában csücsül. Holnap 1.500 méterről leereszkedünk 610-re. A táv is több 5 km-el a mainál. Visszaszámlálás: már csak 10 napnyi az út. A szomszéd bár netes gépénél próbálkozom, olyan lassú, hogy 5 perc is kevés belépni az oldalamra. Otthagyom. Vásárolok valami uzsonnát, mégis marad egy óra a kapunyitásig. Nehezen viselem már. Diákkoromban olyan rossz volt felénk a tömegközlekedés, hogy csak kerülővel és egy átszállással tudtam eljutni Vásárosnaményba (a legközelebbi városba, ahol születtem). A két busz között volt több, mint egy óra várakozás, egy olyan helyen – gyakorlatilag az utca szélén –, ahol még leülni sem tudtam. És ez így ment a szünidők kivételével az összes vasárnap délutánján, télen-nyáron, évekig. Akkor olyan természetességgel viseltem ezt.

 

A szomszéd albergueből lehet csomagot előre küldeni, már megkaptam a nyomtatványt hozzá. Mivel itt van konyha is, megeszem egy tésztát, hatalmas adag. Az internet [rögtön a bejáratnál] szerencsére itt rendben műxik. Várakozás közben felfedeztem egy szórólapon, hogy O Cebreiroban van egy brazil szállás, a könyvemben nem sikerül azonosítani, de addig van még három napom, hogy végére járjak a hírnek. A napi blogírásnak viszont itt a vége. Fuss el véle!

 

Ó, ha tudnátok, hogy úgy hiányzik a zarándoknak a komment, mint afrikai gyereknek egy falat kenyér...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.