Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.17. Alto do Poio – Samos (23,0 km)

12:42 Oh! Cebreiro y Alto do Poio – Láttam, Uram, a hegyeidet

 

[A tegnapi, elmaradt bejegyzésem; majd látjátok, miért is...]

 

Az Ave Fenix kívül-belül egyaránt ódon és a maga kaotikus formájában kedves is. A zuhanyzók újonnan csempézve, viszont a WC-k előtt is csak egy ellebbenthető függöny lifeg. Nem d_v számára találták ki! A mosásnál egy finn nő állt mellettem és dicsérte Judit (San Boli) főztjét. Falmászó fiú is beérkezik, és itt veszi észre, hogy Ponferradaban hagyta az iratait. Vissza kell mennie még ma este értük. Sajnálom szegényt... Csak egy piros műanyag ruhacsipeszt veszítettem el eddig az úton véletlenül; vagy bármi mást is, amire nincs szükségem, mert egyáltalán nem hiányoznak.

 

Mivel a ház elég zűrös, Guidoval külső vacsora után indulunk. Vissza a főtérre, már másodszor (első volt a bevásárlás holnapra). Aki járt már ebben a városban, tudja a szintkülönbségeket. Napi 30 km után minden lépés nehezünkre esik.

 

Reggel a bor vagy a biológiai órám (nevezzük csak egyszerűen őrangyalnak) jelez. Bekapcsolom a frissen töltött mobilom, 1:20 van az istenit! Még egyszer megnézem, hátha tévedek. Sajnos jól láttam. Gyanús a hely chinches ügyben, a mosdóban átvizsgálom a bőröm. Krisztus faszobra!!! Újabb 3 csípés a bal tricepszem és a térdem alatt is. Ugye nem kezdődik minden előről?! Pszicho-szomatikus reakció lenne, hogy egy csapásra mindenem ismét viszket? Vajákolás színvonalú, de csak a reggeli fürdes-borotválkozás-rongyrázás az, amire futja a fantáziámból. Legalább megy az idő vele.

 

Hűvös van nagyon. A hálózsákba zárkózva kiülök a terasz asztalához. Rodrigo – egy brazil fiú – már írja a naplóját. Ránézek: rövidnadrágban van!!! A gondolattól is megfagyok. Eszembe jut Félix testvér a Fő utcából. Mesélte, hogy mikor orosz hadifogságba került, éjjel meztelenül kellet kimenniük az udvari „mellékhelyiségre”, ha egyáltalán volt ilyen... Gondolom azért, hogy elejét vegyék a szökéseknek. Rettenetes emlék lehetett neki.

 

Néhányan a fürdő felé botorkálnak. A reggeli neszeken kívül csak a tollam ropogtatja a füzet maradék lapjait. Még 8 nap és ott vagyok. Az utolsó 150 km-re jut egy egész hét. Ezt gyerekjátéknak hívják errefelé. Bármit megteszek, csak ne kelljen megint vakaróznom. Kőszobor! Kőszobor! Még mindig csak 4:00 óra van, visszamegyek a lehelet-fűtötte szobába. Ha csak vaklárma a részemről néhány szúnyogcsípés miatt, akkor azért; ha nem, akkor a padon ücsörgés se ment sokat a helyzetemen. Hatkor már a megszabadulással ér fel a telefon-ébresztés. Összepakolok, leadom a hátizsákom transzportra és indulok is. (A könyv információjával ellentétben a díjmentes csomagszállítás ára felment 4 EUR-ra, de így is a legolcsóbb, amivel eddig találkoztam.)

 

Indulás után, a város határánál hármas elágazás. Szerencsémre Virág Zsolt előre felkészített rá; így a hegyi ösvényt választom. Még egy figyelmeztető tábla (utoljára), hogy csak gyakorlott caminozóknak – ki az, ha én nem – ajánlott, porque muy duro (azaz nagyon nehéz). Egy német lány vissza is fordul. Átsuhan a fejemen, hogy ezek a jó spanyolok csak pipiskednek, azonban a valóság hamar rácáfol erre. Hirtelen sokat kell kúszni fel, és fel, és fel. Aztán szelídül az út íve, páfrányok és fenyők között hullámzik tovább: a hegygerinc vonalát követve. A látvány egy szóval leírhatatlan, többel sem igen. Pedig én aztán a szavak embere vagyok. Próbálom fotózni, szinte képtelenség befogni ezt: csak te vagy, a hegy és az ég. Hátborzongatóan hűvös és felhős az idő. Közben finoman permetez valami esőféle, nem veszélyes. Még a kapucnit se húzom a fejemre. Azt hiszem, egy életre bánhatnám, ha ezt a lehetőséget elmulasztom. Újabb emlék: Ráski Gyuri bácsi – az általános iskolai történelem tanárunk – aki az utolsó óráján azzal köszönt el tőlünk, hogy az életben számtalanszor kerülünk majd választás elé. Legyen akkor bátorságunk a nehezebb, de tisztességesebb utakhoz.

Kétszer is áthaladunk vas-emberek alatt, a nagyfeszültségű áram zúg-kattog bennük jól hallhatóan. Félek, hogy magához ránt egyik, annyira közel ereszkednek a vezetékek az úthoz. Egy újmisés prédikáció jön elő a fejemből, amikor az öreg szónok a pap életét ecsetelte drámai képekben. Ékes szóval idézte (azt hiszem Mécs László) Vasemberek c. versét, miszerint állnak hóban-fagyban, szélben és napsütésben, bár nem mehetnek be az otthonokba, ők közvetítik az isteni áram melegét... Valahogy így szólt. Akkor csak gyanús volt, most inkább szánni valóan giccses. Jobban megfog Nemeshegyi Péter (SJ) azon gondolata, hogy „Isten közvetlenségével járni az emberek között”, még ha nem is a takarójuk alatt. :)

 

Énekrend hegynek fel: Hagiosz ho Theosz...; majd: Itt vagyok végre...; aztán: Isten gyöngédség, irgalom [sine fine]. Végül csönd, sok-sok csönd az enyhe szellő susogásában. A lefelé út gesztenyés ligetek között kígyózik. Ne félj tehát kicsiny sereg, ha rád felleg borul... A tűz perzselte hegyoldal irányából fanyar koromszagot hord a szél, facsarja az orrom minden adagja [apai nagymamám beroskadt hátú kemencéje elevenedik meg...]. Talán nem tűnik most demagógnak a számból, hogy a halál az élet része... (és fordítva).

 

A listám szerint a mai napon Vega del Valcareban van utoljára gyógyszertár. Sorba állok és kapok egy erős rovarriasztó sprayt, talán segít. Herrerías után már nagy emelkedő jön. Itt ebédelek és erőt gyűjtök, közben kidugja a fejet a Nap, igaz csak rövid időkre. Jól esik a melengetés összegémberedett testemnek. Eztán minden kb. 200 méteres szint után jön egy kis falu. A harmadik már a vágyott cél: O' Cebreiro. Bekapcsolom a tartalék-rakétáimat is. Fúj a szél, már nem sokáig kell tűrnöm. Aztán a Galícia tartomány határát jelző kőtömbnél öröm-ordítások sora. [Pedig korai még, csak ezt később tudom meg.]

 

Beérkezve a városkába tudom meg, hogy todo completo (azaz nincs szabad helyük). Lenne egy magánszállás 36 EUR-ért éjszakára, de ezt köszönöm szépen. Az önkormányzati albergue tisztviselőnője nem túl empatikus velem. Az utcán összefutok Máriával, akivel az ötödik napon [Logroñoban] egy helyen aludtunk, és azt ajánlja: menjünk vissza, mert ő is ott kapott helyet, mellettük még van nagy terület, kölcsön adja a matracát. A hűvös szélben, már hátizsákkal felszerelkezve visszamászunk. Kérlelem, hogy csak a kövön adjon egy lehetőséget: fel se néz a könyvéből, úgy beszél hozzám. Hogy az Isten szárítsa rád a bőrt! – gondolom magamban, de úgyse érdekli. (Milyen kár, hogy nem tudom leköpni az embereket... Most nem bánnám.) A helyi szállás-maffia ezen megnyilvánulásán annyira felbőszülök, hogy egy villanásnyi idő elég az elhatározáshoz, 30 km után mégis tovább megyek a következő albergueig (5,5 km-re van). Úgy röpülök – hála a vízszintesnek is nevezhető (azért nem egészen az) talajnak –, hogy a lábam tényleg alig érintkezik a földdel. Aztán a hidegzuhany, de nem a csőből: a falu zarándok-szállását éppen felújítják. Még tovább 3 km, már alig élek. Talán túl lehetek a holtpontomon, mert akár Szegedig is hajthatnának, barom módjára.

 

Ez a szállás messziről látszik, ami most nem örömhír, mert az utolsó csepp szenvedésem árán kell felmászni hozzá. A szél már a csontomig hat, de nincs megállás. Végre fenn vagyok, füstös kis kocsmának látszik belépéskor. A kártyázgató idős párok rémülten néznek rám. Hogy nézhetek ki? De VAN HELY!!! Még kettő. Egyik pedig alsó ágy, és meleg víz is maradt nekem, bőségesen. Nem is takarékoskodok vele. Már 19:15, mire leteszem a cuccomat, a családi vállalkozásként működő helyen a nagymami sürög-forog a konyhában. Bevisz a konyhába és felemeli nekem a fedőket, hogy válasszak kedvemre a kétfogásos vacsorához. Inkább levest (nagyon finom, tele mindenféle zöldséggel) és disznópörköltet (ez pedig őrülten nagy adag, ízre se kutya)! Kell a fehérje nagyon. Benyakalok hozzá egy egész üveg bort, magam is elhűlök ettől [utólag]. De már túl vagyunk minden határon. Végül is, én voltam kíváncsi a határaimra, hát tessék látni...

 

Utánam is beesik pár kétségbeesett zarándok, kettő még a konyhaasztalon meghúzza magát. Este kilencre mindent tejfehér köd borít el, behozom a zoknimat, ma se száradt meg. A szabadban már végem lenne. Holnap elmegyek Samosig. Annyi plusz időm van, mint a fene.

 

14:03 Samos, Samos, Samos – Elég a mának a maga távja

 

A köd reggelre már csak egy-két elszórt vattapamacs, ami keveredik a leheletemmel. A fejlámpa mellett jól jön a télikabát is. Jó, hogy hittem zarándok elődeimnek. Galíciat már csukott szemmel fel lehet ismerni (hangok és szagok alapján). Tele van ugyanis a kövér, zöld fű miatt tehenekkel, a tehenek miatt pedig tehénlepénnyel. Gyerekkorom világa. Tegnap egy csacsi felügyelte őket. Lássátok:

 

Láttam olyan házat is, ahol az alsó szinten laknak a tehenek. Télen praktikus térelosztás: nem kell kimenni a hideg udvarra az állatok etetése miatt. A mai 20 km-ből már csak 6 van hátra... :) Az út tele van nyugdíjasokkal, érthető okból, hiszen idejük, mint a tenger, és ezer nap alatt 10–15 km nem sok. Nem is kelnek túl korán, mégis ott vannak a következő célnál, lefoglalva a helyeket, ami nem szimpatikus a fáradt vándornak. Egy samosi ágyért kisnyugdíjast tudnék ölni! Honnan ez az indulat? Próbálok mögénézni. Furcsa, hogy mit találok: Nem értem, miért voltunk másodrendű unokák az anyai nagyszüleim szemében... Közben a táj dereng.

 

Az egész délelőttöm egy kérésre szűkül: Csak Samosba eljutni! (Mit küzdöttem azért is, hogy ferences lehessek.) Az útitársakból vetélytársak lettek egy csapásra. Nagy kár! 6:30-kor keltem útra, 9:40-re már Triacastela határába érek... Még tovább! Délre befutok Samosba. Gyönyörű:

 

Az albergue csak 15:00-kor nyit, viszont a városi könyvtárban van internet. Már onnan írok meg mindent. Itt a vége, fuss el véle!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.