Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.19. Ferrerios – Gonzar (16,9 km)

10:17 Sarria y Ferrerios – Nem kell mindig svájcibicska

 

A samosi szállás zuhanyzói elromlottak, ezért a tejföl-ősz fejű gondnok bácsi – két Ricky Martin külsejű spanyol fiúval együtt – átkísér a kolostor elzárt (clausura) részébe tusolni. Samosal egyetlen fényképezőgép sem tud jóllakni. Igazi pékségben (a kemence mellett), igazi péknétől veszek kenyeret és sajtot. Délután vezetett séta a kolostorban és a templomban.

 

Mosni nagyon nincs értelme, mert nem találok helyet a teregetéshez. Legalább a szennyes ruhámat kiszellőztetem. A tegnapelőtt kimosott zokni végül a lábamon szárad meg. Az ágyam mellett igazi spanyolfal teremt egy kis intimitást is. A hatalmas rendházban 10–12 szerzetes lézeng, a kerengő falán dicsőbb időket felidéző fotó-sorozatot látunk. Besnyőn én is felkerültem a falra; lehet, hogy még mindig ott vagyok... Már a lefekvéshez készülődöm, amikor alacsony és filigrán brazil társunk beharsog a szobába: kezdődik a mise! A templom bejárata az épület túlsó végén van, már tart a vecsernye (esti ima) mire belépek. Szép rendezett bencés liturgia... Aztán a kiürült templomban valaki gyakorolni kezd az orgonán, maradok még pár percet.

 

Ahogy a rovarirtó szaga átjárja minden létező ruhámat, lassan a versenyszellem mérge is felszívódik a lelkemből. A városból kivezető Camino utcai lámpákkal szépen kivilágított. Aztán egy nagy, sötét erdőbe jutottam, és csak nyúlfarknyin múlt, hogy az igaz utat elvetém. Néha gépnek gondolom magam, akit azért táplálok, hogy kedvem szerint működjön. Igazi varjú-károgós, ködös ősz van. A memóriakártyám újra full-on van, Sarria elég nagy város, valahol kiíratom a második adag képet...

 

Sajnos mégsem itt, pedig a Don Álvaro házigazdája két telefont is elereszt a számítástechnikusuk felé. Dél körül kisüt a Nap, elég bátortalan módon. A völgy fölötti fátyol mégsem oszlik el. Elég meleg van ahhoz, hogy ismét egy szál pólóban folytassam, mint a régi szép napokban. Eszembe jut, hogy tegnap elrejtettem a csomagomban egy meglepi mogyorós csokit. Alig találom elő, jó kis meglepetés, mondhatom! A forrás helyett egy bárban töltöm fel a vízkészletem, még kb. 8 km Ferrerios. A kedvemet az sem dobja fel, hogy a durva köves útba ugróiskola-folyosót építettek nekünk.

 

Egész nap fájt a hátam, a bal kezem 50 %-osan béna. Hiába igazgatom a zsákom eresztékeit; fásult vagyok és közömbös. Csak estig bírjam ki!!! Ha eufemisztikus akarok lenni, azt is mondhatom, hogy nem rajongok a lejtőkért. Kutya keményen meg kell fizetni értük később. Már elhagyom a 100 km-es követ, amikor egy nyolc-tíz fős csoport, hangosan csicseregve közelít felém. Korábban lassítottam és lemaradtam tőlük, most az életösztönöm azt súgja: HÚZZÁL BELE! És jól teszem. Ferrerios egyetlen albergueje csak 22 férőhelyes; tegnap a könyvtárban kaptam egy hasznos kis kalauzt a tartomány házairól. Enyém lett az utolsó alsó ágy és mire végzek a zuhanyzással, az olasz házaspárnak már telt táblát mutatnak. Tovább kell menniük a 4 km-re lévő magánszállásra (ami elég drága), vagy Portomarín (10 km) zarándokoknak való házába. Magam is számítottam B-változatként arra, hogy járhatok hasonló módon, tartalékoltam ezért az energiáimat a biztos befutásig. Szerencsére tudok mosni és időben vacsorázni is.

 

Naponta ellenőrzöm a térképen, hogyan haladok. Ijesztő látni, mi van már mögöttem, és hogy Santiago tényleg karnyújtásnyira került. Most már elhiszem, hogy lehet ennek vége is, csak még nem akarom. Kis faluban vagyunk, net nincs, konyha viszont igen. Egyik nélkül lehet élni... Vacsora (ismét bugyi nélküli verzió, mert mindenem mosásban van) a hely egyetlen kisvendéglőjében. A helyi levesben rizs, csicseriborsó és sonka békésen keverednek. A csirkecomb és szalma krumpli univerzális. Vörös bor mellé – cada día. A TV-ben egy spanyol nyelvű (feliratos) szappanopera pereg. A story az, hogy egy keresztelő alkalmával elcserélnek két gyereket. Izgi az élet, muy érdekes.

 

Utószó: tegnap kaptam e-mailt Csillától, hogy mehetek a PD (pszichodráma) csoportba. Ezek szerint normális vagyok?

 

Ferrerios kicsi és praktikus hely, egyben tiszta. Egyszer használatos egyen-matrachuzatot (gumírozott véggel) és párnahuzatot kapunk, előre fóliázott kivitelben. A radiátorok, a kandalló és a modern nyílászárók téli vendégeket is csalogatnak.

A hegy levétől 20:30-ig tart a sziesztám. Frissen ébredek, mint a szél, aki már csak az én ruháimat lengedezi, tépi-cibálja a szürkületben. Hagyom meg egy kicsit küzdeni őket, végre minden megszárad. A zokni reménytelen ügy, az a hátizsákra mászik, két napra legalább.

 

11:16 Portomarín y Gonzar? – El kamion

 

Az utolsó százason belül nehéz elhessegetni a hazatérés gondolatát. Egyetlen szörnyű kérdést tudok csak elképzelni: Na, milyen volt? Aaaa!!! Ti leányok, ne tegyétek! Kis kártyákat tervezek fejben, amiken ez áll: „Ilyen: www.zuhatagitigris.blogspot.com” Talán meg is csinálom. A mozgalmár életből Antonia kedves alakja elevenedik fel, aki a Burrows [remélem, pontosan írom] családi nevet egyszerűen „Báró”-ra cserélete a magyar füleknek. Így nem kellett sokat vacakolni a magyarázkodással, mindenki elsőre vette az adást.

 

Ha engem faggatnak, hogy hol barnultam / fogytam le, azt is mondhatom, hogy a kamionon. Lehet, hogy nem is lesz második kérdés, és megspórolhatom azt a rengeteg szót Észak-Spanyolországról, 800 km-ről, középkori hagyományról.

 

Eztán már sok szálláshely van, közel egymáshoz. Nem gond, ha valamelyik completot jelez, lehet folytatni könnyedén. A tervem szerinti utolsó három fogadóképessége hatalmas, számítanak a siserahad érkezésére. Elengedem az aggódást – azért szárazon tartok némi puskaport ezekre a napokra is.

 

Ilyen sem történt még velem: utolsóként hagyom el a szállást. Ráérősen megreggelizek, tollászkodom kicsit, újra kezet mosok. Valahogy nincs motivációm sietni. Mára kis távot irányoztam elő magamnak, olyan pihenőnap félét, szokás szerint fogalmam sincs, milyen napot írnak mások. Lecsorgok a városba és internetezek egy órát [Ennek most érek a végére]. Eloltom a villanyokat és behúzom magam mögött a bejárati ajtót. A ház órája éppen 8-at mutat. Megszokásból felrakom a fejlámpát is, de ma erre semmi szükség, rohamléptekben dereng az ég, szabad-szemmel is jól láthatók a jelzések. Lehet, hogy az erős lejtő teszi, de ólomnehéz a csomagom, mintha viccet űzne velem. Egy falusi kutya az utamat állja, szerencsére jönnek mások is erre. Családi birkanyájat terelgetnek előttünk, egy kis bice-bóca lemarad a többiektől.

 

Önkéntelen zsibbadt kezeimre gondolok. Végre itt vagyok a hídnál.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.