Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.21. Melide – Arca do Pino (31,3 km)

11:33 Arzúa y Santa Irene – Temetetlen halottaim

 

Még egy kis dicsekvést viselj el Kedves Naplóm! Azt hiszem, hogy jó szimatom van a vendéglők felderítésében. Tegnap este Melide főutcáján sétálva be-bekukkantok a kávézók ajtaján, van-e zarándok menü. Fürtökben lógnak a külföldiek, tovább megyek, vissza irányba. Az egyik kis bejárat mögött hatalmas fémfazekakban levest kavargat két asszonyság, kisfiú szaladgál „lábalatt”. A masszív, lakkozott asztalok még árvák, mintha esküvőre készítenék a hátukat. A terem szinte üres, mégsem... a hátsó részben iszogatnak a Háromkirályok.

 

[Ez a név kis magyarázatra szorul: mához két napja egy félreeső padra zuhantam le, hogy kifújjam magam. Csak úgy, szinte játékból az arcomat a tenyerembe temetve. Kiborult zarándok képet mutathattam, mert ők hárman külön-külön odaléptek hozzám: kérek-e vizet, vagy valamit enni; minden rendben van-e... olyan cukik voltak.]

 

GáspárMenyhértBoldizsár rögtön kérnek nekem is cserépkupát (amolyan bajnaiesküvőset) és megkínálnak a közös tányérjukon gőzölgő főtt disznófüllel is – ami gyerekkorom óta egyik gyengém. Bár menüt rendelek, a borosüvegeink keverednek az asztalon, mint a jókedvünk és a nevetésünk. Rájöttem: ezekért a vacsorákért érdemes ide eljönni. A templomba is beugrottam idefelé jövet egy bélyegző és rövid csönd erejéig, de nem várom meg a mise kezdetét. Az igazi eucharisztia itt zajlik, az asztalközösségben. Beszélgetünk, közben tisztul a kép: Jose és Manolo testvérek, Barcelonaban rendőrök mind a ketten. Igaz, láttam a zsaruigazolványukat. A harmadik mágus (Jorge) amolyan szenignác-képű, aszkéta külsővel megáldott figura. Ő a rangidős köztünk, sofőrként keresi a kenyerét.

 

Elmondom nekik, hogy jövő évben visszajövök és Barcelonaban töltök legalább egy hetet. Erre Manolo papírt ragad és listát ír nekem, mit kell feltétlenül megnéznem majd: Catedral, Sagrada Familia... (jó hosszú felsorolás). Kioktat arra is, hogy a pénztárcámat ott majd a belső zsebemben hordjam, és lehetőleg ne nagyon nézzek ki bámészkodó turistának. Az egy másik Spanyolország, kevésbé ájtatos, mint a Camino nyújtotta kép. A bor csak csúszik lefelé a vacsorával együtt. Megint sikerült Isten kegyelméből degeszre ennem magam. A hely szép lassan megtelik élettel, pezseg-vibrál a levegő. Manolo elmeséli, hogy júniusban halt meg az anyukájuk. Két credencialja van, az egyik saját névre, a másik a mama nevére szól. Halála előtt azt kérte tőle, hogy vigye el a rózsafüzérjét Santiagoba. Gondosan becsomagolva hordja a zsebében, most kiveszi és felém nyújtja. Szép, igazán ízléses olvasó, fém szemei kagyló-formájúak, a kereszt is camino-márka. Elszakadt egy helyen a lánc, mint az élet fonala. Egy csapásra meghatottság és gyász furcsa szomorkás-édes egyvelege lesz úrrá közöttünk, mindenki hallgat kicsit. Szavak nélkül is értjük egymást. Aztán jön a pincérnő, újabb üveggel felszerelve és folytatódik a fieszta. Valamit sikerült megismernem a spanyol lélekből...

 

Kérdezik, hogy miért vagyok itt; mesélek magamról. Dicsérnek (már nem először az úton), hogy otthagytam a szerzetesrendet. Ők sem kedvelik a „német pápát” és csapatát, inkább a Real Madridot. Azt mondják még, hogy az út gyümölcsei később fognak beérni és nagyon fontoljam meg, kinek és mit mesélek el róla. Jó lesz vigyázni, mert közel a hazarepülés órája. Kissé tántorogva hagyom el a tett helyszínét, szerencsére lejt az út az albergueig. Fogmosás, esti rituálék után végre kinyújtóztatom a testem. Hajnalban gyomorégés ébreszt, a fehér bor mégsem volt jó ötlet...

 

Reggel sötét erdőn át megyek kb. egy órát megint, csak a kis fényem pásztázza az ösvényt. Olyan valószínűtlen ez az egész... Disznók kuncogása hoz vissza a realitásba: a szomszéd tanyán egy több szintes teherautóra (inkább kamion méretű) terelgetik őket. Gondolom, a vágóhídon végzik sonkaként; csak odafelé lesz az út számukra. Az elmúlás jön, ömlik minden csapból. Sok halottam húzza a zsákomat, talán attól is ennyire nehéz, nem a vizes ruháktól? A homály olyan sűrű, hogy a patak tükrét is útnak nézem, és nem értem, miért nincs rajta sehol a sárga nyíl. Hatalmas, gömbölyded fehér kőtömbökből „ácsolt” híd vezet át rajta, csak nem csúszok bele!

 

Vattacukor képet festenek a párás rétek, most már értem, miért nincs egy száraz ruhám sem. Aztán szépen emelkedik a Nap és fokozatosan engednek ki fagyott ujjaim is. Még kicsit csíp a hideg. Az öreg kilométerköveken festik a kagylót és a jeleket, mint a megvénült székely kapuk cirádáit. Holnap este már Santiago kapujában leszek, olyan biztos ez, mint a hajnal hasadása. Feltartóztathatatlan. Bár az élet vége is ennyire kitapintható lenne! Lehetséges, hogy mégis az lesz majd???

 

Ha egy úri lócsiszárral találkoztam... [folyt. Arany János Epilógusában]

 

21:07 Arca do Pino – Idesanyám strázsa-kislyány nem leszek!

 

Sikerült Arzúaban kiíratni a képeket CD-re! Mekkora öröm, mit kerestem az alkalmat eddig. Az elmúlt ködös napokban nagyon nem is hiányzott a gép, de a beérkezést azért dokumentálni akarom. Jerusalaim sel zahav... – olyan jó ezt dúdolgatni.

 

A kellemes, hűvös „zarándok-vájatokat” (így nevezem ezeket a széltől védett, fákkal szegélyezett ösvényeket) a Nap a növényzettel szövetkezve rózsaablakokkal díszíti.

 

A tölgyfákról néha lepottyan egy-egy makk, szinte megijedek tőle, akkora a csend. Újra kevesen járnak az úton, legalábbis az én időmben. Most a verejték inkább nyugtató pakolás az arcomon, nem az út bosszantó velejárója. Lassan ebédelni kellene már. Ezek a tehénszaros kis falvak nem képesek egy padot állítani az átutazók számára... [Pár lépésre a megoldás fogad: egy tűzhányó – nyilván pár ezer évvel korábban – már gondoskodott székről, asztalról. Olyan széles és lapos a kőtömb, mintha mérnöki tervezés lenne. Éppen leér a lábam.]

 

Néha a jelzőköveken támasztom meg a terhem, derékmagasságúak. Egy rekedt kiskakas edzi a torkát a szomszéd bokorban. Egy soproni–nagykőrösi páros hűsöl mellettem pár méterre. A férfi „Guten apetit!”-je nem sokat segít a nemzeti kapcsolatokon, de a nő végre elszólja magát magyarul. :) Ők is 25-én repülnek vissza Bécsbe, csak egy délelőtti járattal. (Hogyan legyen az embernek kedve egy jóízűt káromkodni, mikor bárki értheti még itt is...)

 

Salcedaban elfogy a vizem. Egy magánházban kérek. A nagymama helyi dialektusban és gyorsan beszél, de végül csak tudjuk csillapítani a szomjamat. Duci fiúunokája ott sertepertél körülöttem, végig a tekintetem keresi. Annyira jóságos gyermekarca van, valamit adni szeretnék neki. Megvan: a samosi bazárban vett kagylós nyakláncot kapja. Szemérmesen köszöni, látszik, hogy örül neki.

 

Santa Irene már a mai 30 km-en túl van, és az albergue completo, mire odaérek. Egy idős pár csalódottan fordul ki az ajtón. Nem vesztegetem az időt fölösleges kérdésekre, irány tovább. A következő hely csak 3 km, 500 méterenként jelzőkövek lelkesítik a végét járó vándort. Hogy várom már a zuhanyt! Majdnem túlszaladok a városon lelkesedésemben, az erdei ösvényen a megérzésem (ez olyan női dolog) idejében visszafordít. A főtérre érve fiatalok csoportjába futok. Kedvesen útbaigazítanak, és finoman jelzik, hogy az önkormányzati szállás zsúfolásig megtelt.

Máma már nem hasad tovább... Megadom magam a nagyobb erőnek. A Bule-Bic (nem tudom mit jelent a neve) Panzió tízszeres (30 EUR) áron ad szobát. Ezért viszont ma estére ÉN VAGYOK A CSÁSZÁR!!! Különszoba, tévé és franciaágy (Farkas nem jöhet fel rá). Befekszem egy kád forró vízbe. Akkor alszom, akkor kelek, amikor úri kedvem diktálja, senki nem csörög vagy horkol a fülembe. Jótett helyébe jót várj!

 

Így holnapra csak 15 (!!!) km maradt, szinte sík terepen. Diadalmenetet nem terveztem, de egye fene. Ma estére takarékossági böjtöt hirdetek, egy nagy alma lesz a vacsorám [közben megtörik a szándékom egy képviselőfánk miatt]. J

 

Kikukkantok a városkába, hisz EZ AZ ÉN ESTÉM!!!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.