Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.22. Arca do Pino – Monte Gozo (17,9 km)

16:23 Monte Gozo – Itt állnak lábaink, kapuidban...

 

Ma 7:00-kor keltem, plusz 10 perc szundi a másik oldalamon, egy kis hentergés a széles matracon. Hamar meg lehet szokni a kényelmet. Kis tetőablakom az égre néz, tisztán látszanak a csillagok. Ráérős az indulás, mint azt elgondoltam volt, húzom az időt (borotválkozás, körömvágás, kellemes zuhany alatt kényeztetem a testem és tornáztatom a gyengélkedő bal vállamat). Avilai Teréz – a spanyolok nagy szent misztikusa – írja, hogy a böjt legyen igazi böjt, és a kacsapecsenye igazi kacsapecsenye. Még a gondolattól is összefut a nyál a számban... Az út korábban is einsteini gumiból nyújtózott a talpaim alatt (hosszabbnak tűnt, mint amit a térkép mutat), most én öntöm-burkolom a magam kedve szerintire. Fárasztom egy kicsit Santiagot, mint horgász az élete fogását. Úgy szeretnék tudatosan – mindent átélve – meghalni. Kisimulva megérkezni...

 

Reggeli gügyeség: E világon ha ütsz tanyát, nyolcszor hajtsad fel a gatyád! (Bocs Attila, tudom, hogy nem volt nagyon elegáns tőlem!)

 

Lifttel megyek le a földszintre. Mellettem német diákosztag kettes sorba rendeződve. Gyorsan elhagyom őket – a háttérben mintha csatakiáltanának is... Gömbölyű néni két bottal a kezében szintén mögém kerül, ő is beér még ma. Tegnap sötét, ma világos erdőben kezdtem el a gyaloglást – de magas a teteje! Még egy kis természet a városi zsibvásár előtt. Napok óta feltűnik egy-egy polgárőr autó. Ez lehet jó jel is. A lábam óvatosan tapogatja az ösvényt, mint falusi kutya az aszfaltot (János atya szerint a kezdő kántorok bánnak így a klaviatúrával). Zarándoknak öltözött, nyugat-európai nyugdíjas csoport – egyébként turista vehemenciával és botcsattogtatással – elsétál az autóbusztól az első kávézóig. Ez az ő útjuk. Ha felfelé is visz, közelebb kerülünk általa a célunkhoz.

 

A repülőtér felé megmászom az utolsó előtti dombokat, már ide hallatszik a startoló vasmadarak zúgása. Villamaiornál kávészünet. Egy pici kőobeliszken FIDEL felirat. Röppentek érte egy fohászt: ha létezik szenvedő egyház, szabaduljon onnan!

 

Már nyitás előtt tíz perccel (12:50-kor) felérek a hegyre. Az albergue 800 (azaz nyolcszáz) férőhelyes. Saját üzletei, játszótere és sportpályája van. Nem csak én választom ezt célpontnak. Az hospitalero az „Isten hozott magiar!” és a „Köszönöm!” tudását kétszer is beveti, rövid beszélgetésünk elején és végén. Kedves gesztus ez tőle, a könyvébe se azt írja „hungaro”, hanem „magyar”.

 

A barakknak tűnő házak kényelmesek, a domboldal lankáját követik a belső folyosók is, együtt lüktetünk még a természettel. A 3004-es szobában 8 ágy van, csak Picasso bácsi jött előbb nálam, így a másik alsó ágy az ablak mellett engem illet.

 

Szamártestvér a hátán fekve rúgkapál örömében. Itt vagyok 5 km-re a célomtól. Már több, mint 700-at megtettem érte. Nem megyek be, ma még nem. Ízlelgetem a győzelem mámorát, ki akarom üríteni az utolsó cseppig. Olyan Mózes-érzésem van a puszta Kánaán között. Lehet, hogy nagy bátorság kell ahhoz is, hogy ne lépjünk egy tapodtat sem. Hogy is mondja Pilinszky? Ami drága azt nem koptatjuk, azzal birtokoljuk, ha nem érünk hozzá egy pillanatra sem...

 

Az lenne a nagy poén, ha egyáltalán nem mennék be a városba, de látom lelki szemeimmel (és nevetek is hozzá a lelki szájammal), hogy ezért a tettemért sokan megköveznétek engem. Látjátok! Lóf*szt se változott a konfliktus-kerülő énem. Könnyű vagyok, már csak egy kis lejtő vár rám, mintha 21 grammal kevesebbet nyomnék (az edzőterem mérlege majd el fogja dönteni).

Mindennek köszönetet mondok: az övtáskámtól a bakancsomig. Jó társak voltak végig az úton. Hosszú még a nap... Hogyan engesztelődjek ki az anyámmal?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.