Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.09.24. Finisterre

18:50 Santiago de Compostella – Birtokolni vagy létezni?

 

[Tegnap nem tudtam a szeminárium gépén belépni a blogomba, ezért körlevelet írtam. Most ezt is a széles olvasóközönség elé tárom:]

 

Tegnap[előtt] délután igazi nyári hőség volt, a levegő se rezdült. Kimostam az összes szennyesem, hét órára minden csontszáraz lett. Így hazáig kibírom mosás nélkül, csak Csabi ki ne forduljon az autóból... Közel a városhoz az utak összeérnek. Idős szomszédom is az északi úton jött (Bilbao felől). Egy kis élelmiszerüzletben kapok zöldséget és gyümölcsöt, a kenyér viszont túl nagy (nem darabolják fel). Ülök az út mellett, és nézem a beérkező társaim arcát. Olyan jól látszik, ki hol kezdett el vándorolni. Amit korábban „röstelltem”, hogy én (csak) Pamplonatól indultam, az mostanra dicsőségemmé változott. Kevesek kiváltsága, hogy egy egész hónapot rászánhatnak a Caminora. Ezúton is köszönet Gyurinak, hogy segített ebben!

 

A felső lakó kétszer is az ágyam szélén ül, amikor belépek a szobába. Semmi „Elnézést!”, vagy hasonló, csak kelletlenül feláll, mikor meglát engem. Mivel idősebb nálam, nem akarok vele vitázni a többiek előtt. Viszont rávilágít egy fontos tényre. Igényem van arra, hogy tiszteletben tartsák az intimszférámat. Amikor a gyerekkorom konfliktusait nézem végig, ez a szál megtalálható végig. Vagyis: hogy az autonómia és a tisztelet iránti szükségletem nem elégült ki. Mire visszamegyek a vacsorából, már kicsit hálás is vagyok neki ezért a megvilágításért (meg azért is, hogy végre a saját területén pihen). A négy korosabb lakó már alszik, ideje a villanyoltásnak. A sötétben kibotorkálok még a mosdóba. Visszafelé benyitok a szobába és ugyanazzal a mozdulattal fordulok is ki onnan. Ez biztosan nem lehet valóságos. Újra kinyitom az ajtót. A folyosóról beszűrődő fényben Victor ápolja a lábát. Napok óta pásztázza a szemem a kávézók teraszait, hátha feltűnik újra, és most egy szobába osztanak be minket. A létező 99 másik szoba bármelyikébe kerülhettünk volna... mondja valaki, hogy ez nem csoda! A többiek miatt most csak odasúgom neki: „Roma victor!” és bokszolom örömömben, ahol csak érem... Ő is meg van lepve a találkozásunk szervezésén, és korábban gondolta, hogy még láthatjuk egymást.

 

Reggel 7:00-kor tervezem az ébredést, de egy órával előbb már csörög valakinek a telefonja. Inkább elkezdek én is mocorogni. Victor köszön és elindul, valami okból inkább egyedül megy be. Hozzászoktam már, hogy az elsőre nehezen érthető jelenségeket ne akarjam azonnal feltörni. Meg van az elégséges oka mindennek. Még hűvös van és sötét. Kicsit ülök az előtérben, jegyzetelek.

 

Reggeli ébredés után jött a gondolat – tehát fontos –, hogy a Camino nem létezik. Csupán egy fikció, projekciós felület, kinek melyik tetszik. Erdei, falusi földutak és városokat átszelő aszfaltozott burkolatok önkényesen kijelölt szövedéke ez. Igazán bárhol lehetne. Az út bennünk van, a bensőnkben járjuk. Néha kitekintünk a társunkra, és boldogság tölt el, ha összevillan a tekintetünk, aztán újra egyedül, megint csak egyedül maradunk a fájdalmainkkal. A legfontosabb pillanatokban nem foghatjuk egymás kezét, mert az az élet paródiája lenne. Most aztán ne többet, Uram!

 

Be lehet sétálni Santiagoba, át lehet masírozni a szent kapu alatt, lehet fotózni aranyló tornyait, de ne higgyem egy pillanatra sem, hogy birtokolhatom. Az élet nem az enyém, hanem történik velem. A másik sem az enyém, csak találkozik a történetünk egy-két ponton.

 

Megreggelizek indulás előtt és megvárom a hajnalt, hogy látva-lássak. Legalább háromszor kinézek a konyhaablakon, hogyan alakulnak a fényviszonyok. Végre! Ma is térkép nélkül haladok, nincs szükség a könyvre sem, csak a következő sárga nyílig kell eljutnom. A városka minden előzetes félelmem dacára nem nyomaszt. Úgy siklok be a katedrálisig, mintha ide járnék pár éve. Rövid kitérő és fotózás után sorban állok a búcsú-cédulámért. Latin nyelven valami olyanféle van ráírva, hogy Isten-király-császár vagyok, mert eljöttem a spanyol nemzeti kegyhelyre; meg, hogy csak így tovább... [ecetetrá-ecetetrá]

 

Megérkeztem volna? A mise 12:00-kor kezdődik, a szeminárium egy órával utána nyit kaput (a koreai testvér szerint még ettől is később fél órával, végül neki lett igaza). Mire végzek a zarándokhivatalban, kb. száz (nem túlzás!) fiatal tolong mögöttem, teljesen ellepik a lépcsőt, egészen a bejáratig. Oldalazva is nehézségek árán vergődök át a tömegen. Megint nyertem egy órát, hogy kicsit fürgébb voltam. A téren jön Victor, ő volt ma az első búcsújáró a compostelaért, most meg gyónni készül. És még ő nem vallásos... [A misén mellettem ül, tudja az énekes válaszokat is spanyolul, a latin betétek viszont kifognak rajta, először olasznak gondolja.]

 

Picasso bácsi a bal oldalhajóban imádkozik, fel-feltűnik egy ismerős arc az útról... A baldachin mellett az én Háromkirályaim, de nem vesznek észre. Az áhítat kevés (mint mackósajtban a brummogás) a soknyelvű zsongás viszont annál inkább betölti a teret. Mindenen túltesz azonban a német idegenvezető hangja. Láttam messziről, üvegfal mögött Szt. Jakab apostol ezüst-koporsóját is. Három másolatot készíttetek a tanúsítványomról, már Eszter is megmondta x-szer (azért még lehet igaz!), hogy a Hotel Paradorban ingyen lehet vele „elvileg háromszor” vacsorázni vagy reggelizni. A könyvemben az áll, hogy „reggel 9 előtt és délután 19 előtt” az első 10 sorban álló kap ételt. [Tudom Eszter! A mélygarázsban kell gyülekezni...]

 

Mar 11 előtt beülök a Catedralba, hogy legyen helyem, a zsákom egy oszlop tövében, Farkas vigyáz rá.

Remélem, hogy mindkettőt felengedik a repülőre. A beígért SMS Kajsziéknak: „Itt ülök én is...” A templom főhajója már most completo, de csak jönnek egyre az újabb érdeklődők. A prédikáció kicsit avítt (extra ecclesiam nulla salus ízű), a körülöttem ülő-álló társaim arca viszont megható. Én is sírok. Úgy döntök, hogy kispap leszek újra... A Seminario Menor felé egy nagypap vezet el (papi civilben van, elegáns a ruházata és a modora is) és dicséri a spanyoltudásom. Remélem, nem folyik már itt mala educacion. A közösségi szállás 10 EUR, 5 EUR felárért viszont privát szobát kaphatok. Majd hülye leszek kihagyni! Már vége a szenvedés és a chinchesek idejének. Egyébként a 305-os szobát kapom, az advocatus diaboli még hasznát veheti ennek az infónak.

 

Holnap világvége, aztán haza. Tényleg eltelt az idő, pedig meg annyi jó ötletem volna!

 

19:00 Finisterre – Vamos a la playa!!!

 

Most már elárulhatom a titkom, még a végén lezuhan a gépem, és magammal viszem a tenger fenekére. Ehhez a projekthez két motivációm volt: (1) hogy lefogyjak végre, és (2) egy kicsit megdobjam a blogom látogatottságát [jelenleg: 3.224 találat]. Az egyik célt kétségkívül sikerült elérnem. ;)

 

Tegnap este, a netezés végen megjelent Robi (a 311-es szobában alszik). Igyekszem a Paradorba, és én vagyok a 10. a vacsoravendégek között. Már 18:10-kor betelt a névsor, érdemes volt igyekezni vissza a buszpályaudvarról. Jól esett minden falat.

 

A téren még e-mail címet váltunk Victorral. Felajánlja, hogy segít tökéletesíteni a spanyol tudásomat. A szeminárium előtti kerek kőépítmény padja forró a délelőtt tűző napsütéstől. A lassan hűlő levegőn olyan ülni rajta, mintha gyógyfürdőben áztatnám magam. Annyira egyszerűen ment eddig minden, óraütésre követik egymást az események.

 

Holnap egész nap vakáció; megnézem, milyen a tenger... Finisterrebe csak oda 3 óra az út busszal, és vélhetően ugyanennyi vissza is. :) [Ez a hipotézis később megdőlt.]

 

Ma reggel szoktatom szívemet az utazáshoz, nem oly nehéz. Egy hónapig csak az apostolok lován ültem. Sok kis tengerparti falu mellettünk elbuszan, balra előtűnik egy-egy kis öböl, majd visszahúzódik az úttól. Végül csak 2,5 óra lett a végállomásig, a spanyolok más o menos (kb.) élnek.

 

És itt vagyok, tessék-lássék a 0 km-nél, ez sok caminos álma:

 

Hát tényleg nincs tovább? Egy nagy vizet látok... (Lehet, hogy csomagom érkezik Amerikából? – Latabár Kálmán) Most gondolok csak bele, hogy először látom az Atlanti óceánt. A túlparton már az amcsik süttetik a hasukat. Amerre csak nézek, a víz pereme egybeolvad az ég kékjével. Nehéz lenne eldönteni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. Bárcsak elmehetnék a szerelemben is a végsőkig!

(Bújjunk egymás árnyékába virágom...!)

Találtam egy hűvös kis zugot a sziklák között, itt húzom meg magam egy órára. Aztán lassan visszaereszkedem a műúton a buszmegállóig. Kevesen jönnek ki ide, pedig megéri. Valahogyan most ért véget igazán az utazás, hogy elfogyott a lábam alatt a föld. Világvégi csend, de a barátságos fajtából. A sziklák olyan magasak, hogy a hullámverés csak óvatos csobogásként hatol fel ide. Egy kismadár tipeg közel hozzám, illegeti magát. Forgatja a fejét, mintha azt mérné fel, nem vagyok-e emberbőrbe bújt róka vagy vadmacska. Egy-két halászhajó úszkál a távolban, a víz tükre ilyen magasból teljesen nyugodtnak látszik.

 

Elszámoltam magam a visszafelé vezető úttal. Kevés volt a 45 perc, szinte futva értem csak el a visszafelé induló járatot. De összejött ez is. Temetési menet jön velünk szemben, nem értettem egy ideig, miért araszolgat csak a buszunk. Falusi jellegű az egész, a gyerekkoromat idéző. Nem csak a zarándokok halnak... A busz jó későn fut be, csak 18:25-kor érek a katedrális elé, addigra már a vacsora elúszott. Találkozom viszont Guidoval (e-mail címet ad) és Carmelaval is látjuk egymást futólag. A nyereség nem kicsi a mai mérlegemen...

 

Holnap tényleg hazatérés, már várom. Jó lesz újra ismerős arcok között, ismerős környezetben mozogni. Teljesen érteni minden szót, minden ízt, illatot...

 

¡Adiós Pequeño, Adiós!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.