Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.09.12. Caldas de Reis – Padrón (18,6 km)

2011.01.20

Reggel 5-től 6-ig „csak még 10 perc” alvással telt. Aztán már ébredt a ház, a villanyt is felkapcsoltuk. A spanyol nő a tegnap este ajándékozott 200 forintos érmével köszön el tőle. Mondom neki, hogy éjszakánként kivilágítják ezt a régi hidat. Gondoljanak rám, amikor ott lesznek Budapesten! Pedro este kölcsönadta a laptopját. Ajándékként beállította lejátszásra a Cantares-t. [Azzal szórakozunk már napok óta, hogy felváltva énekeljük egymásnak: caminante no hay camino…] Írtam Balázsnak [az iwiw-en], hátha olvassa, hogy megszállhatok-e náluk az Acuarioban, az e-mal címét nem találom. Ha más nem lesz, keresek magánpanziót. Egy éjszakát meg tudok fizetni most már bárhol.

 

Erősen fúj a szél, az első 5 km-t szinte egyedül teszem meg. Jó énekelni, átadni magam annak az érzésnek, ami éppen jön. Hava nagila… A börtön ablakába… Közelebb, közelebb… Jöhet minden, válogatás nélkül. Megállok egy bárnál [Parillada Antonio?], hatalmas sonkás szendvicset eszem, tejeskávéval. Az egész kancsó tej az enyém. A kerti csapnál feltöltöm a vízkészletem is. Mi kell még az élethez? Egy társ volna jó! Gyönyörű erdei szakasz jön, Ponte Valga előtt két fiatal fiú [a Proteccion Civil részéről] statisztikát készít az áthaladó zarándokokról. Van bélyegzőjük is, kérek a credenciálomba. Itt megállok a forrásnál, csak 7 km van hátra. Négy kilométerre egy nagyobb város lesz: Pontesecures. Ma is alig találkoztam (10-15 biciklist leszámítva) zarándokokkal. Sikerült időben elindulnom. Még mindig csönd, pedig Santiago csak 30 km-re fekszik!!!!! Osztrák sógorék most vonulnak el mellettem.

 

Aztán a város piacának kellős közepén találom magam. A nyüzsgés először felborít, majd kezdem szemlélni [és valóban elfogadni] az életet. Egy-két fotót is készítek végül. Az albergue minden képzeletet felülmúlt. Gyönyörű kőépület, a korábbi időkből, faburkolatok és modern berendezés. Egyik olasz fiú (Massimo) tésztát főz. Paco-val (aki spanyol) Portóban indultak útnak. Massimo zongorista, az olasz-francia határ közelében él. Paco is kanári-szigeteki, de már több, mint 20 éve Madridban él. Egy liftkészítő amerikai cégnél dolgozik. Van még egy új olasz lány, de a nevekkel telítődtem mára. Jó így is. A mise este 8-kor van, addig lődörgök kicsit. Két új ismerősöm pasztázni hív. Most nézek egy netezős helyet. Pedroval mobilszámot cserélünk. Még nem világos egészen, mit tervez Santiagoban. Pár perce elment aludni, ahhoz képest még mindig itt látom a konyhai mosogatónál. Joséval kitipegek a városba, segít felhajtani egy netkávézót. Megmutatom neki a blogomban a camino képeket és kéri, hogy írjam le egy papírra a pontos címét. Egy órán át írok-olvasok a monitor előtt. Csilláékról változatlanul nem derül ki, hogy merre járnak. Igazi női blog… Mikor visszaérkezem a szállásra a spanyolok egy kis csoportja már csomagol. [Úgy döntöttek] tovább mennek 10-12 km-t, hogy holnap rövidebb legyen a táv. Megértem a törekvést, csak követni nem bírom. Maradok. Hirtelen a nyakamba esik egy mély szomorúság – az elválás, a búcsúzás fájdalma. Mind egy kis halál, a két bátyám (Emil és Karcsi) kollégiumba költözése óta. Az volt az első visszaidézhető pont, hogy valakiket, akik nagyon közel álltak hozzám, egyszerre csak nélkülöznöm kellett. Vége van hát? De mi történt velünk a találkozásban? Megfoghatatlan. [Egymás számára eddig] vadidegen személyek találkoznak egy közös céllal pár napra, miközben barátságot, közösséget élnek meg a bőrük szintjéig… majd az egész köddé, múlttá, vissza nem térő emlékké szelídül. Ha nincs örökkévalóság, akkor az egész megbocsáthatatlan felvillanás csupán!!!!!

 

Sírni volna jó, zokogni az értelmetlen érzelmi munka fölött. Hogy hiába a ragaszkodás, az áldozat, a szeretet számtalan megnyilatkozása, az élet kicsúszik a kezünk közül. Hogy nincs egy szilárd pont, amire fel lehetne fűzni, megalkotni önmagunkat. Még fél óra a miséig. A távozók miatt – meg az öreg Jesus buzgólkodása árán – alsó ágyra költözhetek át. Sokkal kényelmesebb így a lábaimnak. A ruhák vélhetően megszáradtak. Nem mosok már hazáig. A templomi hűvösre készülök. Santiago – halál – van-e üdvösség a túloldalon? Botrány, vagy a szeretet kalandja? Menjek bele Pascal fogadás-elméletébe? [Nem tudni, van-e Isten vagy nincs. Mégis mi az ésszerűbb, mire tegye fel az életét az ember?] Ha nincs folytatás, akkor is egy szép mesének vagyok a részese… Vagy legyek a józan autonómia prófétája? Ki adhatna választ a kérdéseimre? … A lábaim azt üzenik, hogy ha … sántikálok, nem döntök, akkor ingatag a létem…Magam maradtam a tanácstalanságommal. A szomorúság nem enyhül, csak megszokom, hogy itt van. Szabad itt lennie. Szabad fájnia a veszteségeknek, az elmaradt jóknak. Harangoztak: megyek a ruháimért. A dominikánus pap bácsi önkiszolgáló; elődarálja a rózsafüzért, harangoz, világít, ministrál és misézik főállásban. Csak a perselyezést bízta egy doñara. Jesus ennivaló, még egy étteremhez is elkísér. Annyira megható a figyelemnek és ragaszkodásnak ez a foka. Miért nem járja át az egész életünket intimitás és szeretet?

 

Megkapom a vörösboromat, jön mindjárt ez előétel is. A helyi Paprika TV-t (hoy cocinamos…) nézem étvágygerjesztőnek. A mise előtti pillanatokban jött meg egy lengyel fiú Pontevedrából. [Kb. 45 km ide. Hatalmas hátizsákkal inkább málhás-szamár kinézete van.] Most ő is itt vacsorázik. Tudunk majd beszélgetni? Megírtam a blogban, hogy jövő hétig senki se keressen. Tényleg nem hiányoznak a záporozó kérdések… az aggódással is nehéz bánni. Csönd. Csönd. Csönd. Hideg tésztasalátát, sült csirkemellet és Santiago süteményét kapom… Elégedett vagyok az estével. Jöjjön hát a finálé! Nincs közös magyar-lengyel nyelv. Polák tesó angolul beszél, kicsit németül is. Az osztrákokkal borozgatunk az étkező sarkában, Jesus próbál közvetíteni, mindhiába. Egy hisztis francia férfi tíz előtt méltatlankodik, mire a németek türelemre intik. Persze sikertelenül. Inkább megyek én is aludni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.