Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Camino Primitivo

Cikkek

2015. július 25. Budapest (Bevezető helyett)

2016.07.08

Tegnap találtam egy igazi cipészt, aki varrni is tud. Már nem kell aggódnom a bakancsom miatt se. A hőség után egy kiadós zápor frissítette fel a levegőt, mára a szél is hűvössé vált, őszies ruhákat parancsolt ránk. A cicónk egy éve él velünk, sokat tanult, fejlődött ebben az időben. A magam szempontjából nekem olyannak tűnik ez az év, mintha eredménytelenül folyt volna el. Napra-nap rutinszerű feladatokkal. Olyan nehéz ezeket lelkesedéssel átragyogni. Már több ismerősöm is úton van, Ferit pár nap múlva műtik. Ő is egy saját utat jár be ezzel. Vajon meddig párhuzamosak az ösvények, hol vesz egy hirtelen kanyart valamelyik, látszólag örökre?

 

Nem lehet megszokni az indulás előtti frászt. Lezuhan a repülő? Nem fogom látni a jelzéseket? Éhezni kényszerülök majd? Nyilván nem racionális szinten van igényem megerősítésre. Az út nem egy hangulatba való beleringatózás, hanem annak a komolyan vétele, ami éppen van, itt és most előttem áll. Ha ez egy irracionális félelem, akkor azzal van dolgom. Egyébként is hányféle „fortélyos félelem igazgat” a hétköznapjaim során, amelyek szóhoz sem jutnak a szokványos teendők romhalmaza alól.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.07.31. Budapest – Madrid – Oviedo

2016.07.08

Az utazás a készülődéssel veszi kezdetét. Amikor bevásárolok ezt-azt (ollót, gyógyszert, ruhát), akkor gondolatban már az úton vagyok, azzal foglalkozok. És lépésről-lépésre összeáll a csomagom, fejben ki-bepakolok a hátizsákomból. Az itthon maradó dolgok, ügyek és emberek is elköszönnek, kevés hatással leszek rájuk a következő napokban. Beáll egy jótékony távolság közénk, ami segít újra felfedezni egymást. Hogy ez az elmenetel ne váljon üvegfallá közöttünk, szintén munkát igényel mindkét oldalon.

Újra béke van, a megbocsátás és a szeretet győz az önzés torzította világ felett. Akkor is, ha hamis Einstein levele. :D Van hatása a figyelemnek.

 

Andrásék már várnak a repülőtéren, nagyon szeretnék együtt haladni velük, nem csak fizikai ritmusban, hanem lelki téren is. Feri ma ment haza a kórházból a saját útjára; ígérem neki és be is tartom, hogy viszem magammal a szívemben. Mindenkit, akik az idei útra ajánlkoztak társnak: a halottaimat (Márk testvért, Havát és többedszerre Viola Gyurit). „Mert ők én vagyok már…” (József Attila: A Dunánál)

 

2

 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

 

3

 

...

 

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

 

A világ vagyok – minden, ami volt, van…

 

A metró úgy megy, mintha munkába igyekeznék, csak most nem szállok ki a Népligetnél.  Délben, pénteken délben elviselhető a tömeg. Farkas úgy lapul a kezemben, mint Dezsőke [a cicánk 99. neve] a fatörzsön, hogy ne vegyem észre. Minden a helyére kerül, „ami félig van kész, az ma félig marad…” (Balázs Fecó: Érints meg) a dolgok nélkülünk változnak. Még a reptérről hívom Esztert és a gépről Zsoltot. Most már tényleg ráléptünk az utunkra. Az esti szállás még bizonytalan, valahol meghúzzuk magunkat indulás előtt.

Élénk spanyol csoport mellett ülök, már kezdek éhes lenni. A hangulat minden esetre családias. A fiatalok egymásnak üzengetnek, rajzolnak időtöltésből.

 

A madridi átszállásra sok időnk volt; a szatellit terminál olyan kihalt, mintha egy zombi apokalipszisbe csöppentünk volna. Egy automatából nyert kávéval és a Mária készítette szendviccsel enyhítem az éhségemet.

Oviedóban már sötétben landoltunk, a repülőtérről busszal megyünk be a városba. Már nagyon álmosan, valamivel éjfél után futunk be a buszpályaudvarra.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.01. Oviedo – Escamplero – Cornellana (38,4 km)

2016.07.08

Onnan a vasúthoz, illetve rövid mosdószünet után a katedrálishoz megyünk át. Az utcákat éppen mossák, minden takaros és ízléses. Egy bár külső teraszán elfogyasztott kávé és pár müzli-szelet után felbátorodva nekikezdünk a városból kivezető útnak. Előtte egy kis éjjel-nappali boltban sikerül vizet venni a dél-amerikaiaknak kinéző csoporttól. A városi világítás és a jó jelzések mellett nem nehéz; plusz telihold van tiszta égbolttal.

 

Lassan ritkulnak a házak és a mezőn találjuk magunkat; kis ösvényeket követve, néha meredek lejtőkön lecsúszva. Az árnyékos részeken jól jön a fejlámpák fénye. Izzadok és kezd hűvös lenni a hajnali levegő. Az El Carmen de Llampaxuga kápolna előterében ülünk le először. Fél szendvics és lábszellőztetés. Aztán még sok fel és le ívelő út a sötétben. Végül beosonunk Escamplero alberguejébe. Kb. 5 óra körül még mindenki alszik. Csöndben lemálházunk és keresünk egy üres ágyat magunknak. Így kb. 2 óra pihenést kaptunk az estéből.

 

A többiek után felkelve, a maradék tej és kétszersült birtokában folytatjuk, most már a reggeli ködben poroszkálva. Paladín előtt egy bárban kávézunk újra, veszek hozzá egy szendvicset is. Utána a Nalón folyó partján kanyargunk. Egy szép, sziklás résznél régi hídon keresztezzük a vizet, aztán részben a vonatsínek irányát követve, már dél után futunk (inkább cammogunk) be Gradóba. Itt egy kis parkban hűsölök és kezelem a lábam, mert a jobb sarkam húzódik. Egy kedves bácsi bíztat, hogy már kevés van az albergueig. Pedig bevásárlás után tovább készülünk menni, ha bírjuk. Andrásék körbenéznek a főtéren, követem őket. Aztán vásárlás után bemegyünk egy útba eső templomba.

 

Gradóból kifelé menet kegyetlenül emelkedik az út, és a gyönyörű kilátás sem kárpótol a lábfájásért. Nem állunk meg San Juan de Villapañadában, hanem bevállalunk még egy kb. 12 km-es pluszt, hogy majd az alternatív szakaszt is nyugodtabban tudjuk teljesíteni. A lefelé vezető úton összefutunk két magyar fiúval (Gergővel és Dáviddal), akik egy hónapja indultak el Irúnból, és ráérősen haladnak Santiago felé. Felmondták az állásukat, így semmi sem kergeti őket. Az utolsó kilométereknél már kezdem elveszíteni a türelmemet. Sajog a lábam és vág a zsák is. Bekanyarodva egy kis hídon még 900 méter!!! a kolostor. Anyám! Aztán becsorgunk végül. Kedvesek a társak, van szabad ágy is. Fürdés és mosás után derül ki, hogy van centrifuga és szárítógép is, 5 EUR-ért. A konyha gyönyörű és jól felszerelt. A háziasszony pedig pörög, segít, intéz mindent. Együtt vacsorázunk Dávidékkal. Dávidnak ma van a születésnapja. Kicsit kinyújtóztatom magam vacsi előtt és várom Zsolt SMS-ét. [Vacsora helyett végül közös falatozás volt a zsákunkból, borozással összekötve a szállás udvarán. 21 körül a fáradtság bevitt az ágyba.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.02. Cornellana – La Espina (21,2 km)

2016.07.08

Reggel frissen ébredtem, utolsónak keltem fel a szobában. Hamar összeszedtem a csomagom. A kávézást kisebb tanakodás után áttettük Salasba. Addig viszonylag szelíd volt az út. A reggel még kicsit hűvös és ködös idő később kitisztult, ahogy feljött a Nap. Szinte egész nap erdős szakaszokon át haladtunk, ami az enyhítő árnyék miatt kellemes.

 

Salas főterén, a bárban tükörtojást reggeliztem sült szalonnával + cafe con leche (grande). A tulajdonosok kedvességből egy kis szendvicset és gyümölcsöt csomagolnak útravalóul minden zarándoknak. A pultos néni fotót is készít az elhaladó vendégekkel, a bejárattal szemközti kis hajónál. A templomból éppen kifelé jönnek a mise résztvevői, amikor a bejárathoz érkezünk Máriával. Így rövid nézelődés után nekilátunk a nap izzasztóbb feléhez. András már egy órával előttünk megérkezett a bárhoz, így egyedül indul tovább, aminek később nagy hasznát láttuk…

 

Salas előtt és után is egy megállóval jártuk végig a kb. 10 km-t. Egy forrásnál és egy kőfalnál ültünk le pár percre. Csak biciklisek húztak el mellettünk néha, és pár helybeli. Az emelkedők néha kövesek, és nagyon oda kell figyelni a lábunk elé. Beszélgetve az idő is jobban pereg. Nyitásra (14:00-kor) tettük le a hátizsákjainkat a bejáratnál kezdett sorba.

Az hospitalera (Celia) katalán, Barcelonából. Nagyon készséges, hagy minket elvackolódni, fürödni, utána rendezzük a hivatalos regisztrációt. A szállás egy kis igényes panzió, szép és tiszta közösségi terekkel, konyhával. Az emelet végén mindkét oldalon fürdőszoba és WC-k. Nagyon jól esik a hűvös víz a testemnek. Hűtöm a talpamat. Estére talán összejön az első zarándokvacsora egy étteremben. A bejáratnál sok nyelven szerepel az „Isten hozott!”, most magyarul is pótolom. Eddig tíz magyar járt itt előttünk ebben az évben, mi is javítottuk a nemzeti statisztikát. A ruháink már lenn száradnak a bejárat közelében (mintha a francia úton, Hontanasban lennénk).

 

A földszintről hangok szűrődnek fel, talán megjött a telefonon bejelentkezett csoport. Ugyanis sokan előre foglalnak helyet maguknak. Láttunk idefelé az erdőben erre utaló kiírásokat (plakátokat), de nem sejtettük, hogy ennyire vérre megy a helykeresés. Bodenaya szálláshelye előtt már nagyobb csoport és a „Completo!” („Megtelt!”) tábla fogadott bennünket. Itt viszont András zsákja állt az élen, így a maradék 5 helyből mi kaptunk meg hármat, az olasz csoportnak Celia telefonon intézett egy közeli szállást. Béke van, alszom kicsit az este előtt. A közös út sok előnnyel jár: vigyázunk egymás csomagjára, adunk a másiknak vizet, hogy ne kelljen levenni szükségtelenül a zsákot a hátunkról. A jelzéseket is nagyobb biztonsággal észre vesszük, bár eddig nagyon példásan ki van írva minden szükséges információ. Néha elég az előttünk haladó hátát követni, így a figyelmünk szabadon kószálhat, nem köti le az eltévedéstől való félelem. A saját tempó megtalálása viszont így bonyolultabb, mert óhatatlanul egymáshoz rendeződünk. Azt látom, hogy Mária haladásához könnyebb lesz igazodnom, meglátjuk a további napokon. Nem aggódom semmi miatt. Ha nincs szállás valahol, a primitivo lelkiségbe belefér egy szabadban alvás is, bár különösebben nem vágyom rá.

 

A camino erőssége, hogy fizikailag is izolál, elválaszt a megszokott környezettől. Megadja azt a kivételes, kegyelmi pozíciót, ahonnan összefüggésében nézhetünk rá az életünk folyamataira, a kapcsolataink működésére vagy elakadására. Sok minden fel-, le- illetve átértékelődik ebben a termékeny csendben, szóhoz jutnak ki nem mondott félelmeink és elhallgatott örömeink egyaránt. Helyet kap a meditáció tapintatos figyelme; csak arra kíváncsi, ami éppen és most történik. Nem címkéz, nem akar elhelyezni az „átélt” élmények között. Megélem… Engedem, hogy a világ „csak” legyen. Történjen. És ehhez a cselekvés nélküli akcióhoz társulok a magam megélt csendjével, empátiájával.

 

Egy kecske kolompja színezi csak a délutáni idillt. Néha fecskék és egy távoli kiskakas is edzik a torkukat. A szél lapozza a füzetem még üres oldalait, mint pápatemetéseken az Evangéliumos könyvet. Vajon milyen üzenetek, hírek kerülnek még rá? Folytathatom-e, lesz-e megérkezés lélekben is?

 

Vettünk vacsorának valókat a szomszéd albergue melletti boltban, amit a tulaj férje üzemeltet. Tésztát főztünk, paradicsomos szósszal, amihez megpirítottuk a maradék sonkát és reszelt sajtot is kaptunk a supermercadoban. A szobatársunkat is meghívtuk, akinek a felesége sérülés miatt előre ment busszal. Kelvin új-zélandi, és beszélgetés közben megosztja, hogy anglikán püspök. Szerény, csendes ember, barátságos. Több gyereke és unokája van. Vacsora után sétáltunk egy rövidet a főutcán. A ruhák sajnos nem száradtak meg, így reggelig behozom a szárítót a bejáraton belülre, talán az segít reggelig.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.03. La Espina – Campiello (25,2 km)

2016.07.08

A szálláson kaptunk kávét és pár kekszet, kb. 7:30-kor indultunk el, néha emelkedő, néha lefelé tartó ösvényeken. Szinte végig fákkal szegélyezett vagy kövekből épített falak között. Tineóba nem mentünk le, csak érintettük. Egy külső kis kávézóban leültünk pihenni. Frissen facsart narancslevet ittam és a tegnapi ajándék banánomat ettem meg hozzá. A magyar fiúkkal is összefutottunk, egy pihenőnél kókuszgolyókat kínáltak a zarándokoknak. Az emelkedőket jól bírtuk, szinte végig erdei talajon és árnyékkal védve vezetett az út. A Villaluzba vezető elágazásnál, egy nagy fa alatt ettem meg a tegnap vett tonhalkrémet, a két napos bagettel, és a ma, sebtében beszerzett zöldpaprikával. Nincs pad, így először csak állok, majd kicsit leheverek a fűbe. [Visszagondolva: mégis sikerült betévednünk a városházáig, ahonnan elég kemény munkával küzdöttük fel magunkat ismét a hegyekbe.] Egy autós temetési menet vonult el előttünk, minden zarándokútra jut egy-egy ilyen élmény is, persze esküvők úgyszintén. A püspök úr ottfelejtette a szandálját a szálláson, András hozza utána, ezt már SMS-ben is jelezte neki.

 

A főtérre már emelkedő aszfaltozott út vezetett, ragyogó, tűző napfényben. Három albergue is van egy csomóban. Mi a Casa Herminiát választjuk, valójában a személyzet csap le ránk, jó üzleti érzékkel. A szállás csak 10 EUR reggelivel együtt. A vendéglő mellett van egy kis bolt is, azonnal beszerezzük a gyümölcslevet. Még 10 euró a zarándokvacsora, több fogással, borral. Már csak a mosás és a teregetés van hátra. Először vesszük hasznát az otthonról hozott szárítókötélnek. Andrásékat valami megviselte a tegnapi ételek közül. Engem eddig mindenben elkerült a vész, leszámítva egy kis nap égette helyet a felkaromon és az arcomon. 19:00-től van a vacsora, már kicsit éhes vagyok. Előtte bevásárolok még holnapra, mert egy alternatív szakaszt fogunk bejárni, ami régi zarándokispotályok romjai mellett vezet. Azon kívül, hogy nagyon szép és esőben szinte járhatatlan ez a szakasz, nincs sok információnk róla. A credenciálunkba a bélyegző mellé egy kis idézetet is kaptunk:

 

„No son las experiencias las que te impregnan, sino lo que tu hagas de ellas.”

Nem a tapasztalatok járnak át téged, hanem az, amit alkotsz belőlük.

 

Estére beborult az ég, szelesre fordult az idő. Így a ruháink is gyorsabban száradnak. Csak az eső kerülje el a környékünket, ha már eddig kibírta. Vacsora előtt beszedem a mosott holmit, a két legnyirkosabb pólómat a bejárat közelében lévő spanyolfalra terítem, a többit pedig az ágyam szélére.

 

Az étterem közelében gyülekeznek a zarándokok, mindenki állig felöltözött a hideg miatt. Inkább bemegyek, mert egy harsány társaság rágyújtott mellettem, és nem állhatom a füstölgésüket. Még negyed óra van a vacsora kezdetéig, az egyik asztalt már megterítették. András ágyban marad, már a megérkezéskor gyengének érezte magát, és nem kérte biztosra az esti étkezést. Így eléggé ijesztő napok elé nézünk.

 

A mai napon, gyaloglás közben jött a feladat, hogy mit is kezdjek a félelmeimmel:

  1. az anyagi biztonságom miatt;
  2. az érzelmi kiegyensúlyozottságom miatt;
  3. a kapcsolataim és a párkapcsolatom miatt;
  4. a kiscicánk miatt, akivel valami éppen most történt;
  5. a munkám és a kollégáim miatt;
  6. és hogy lesz-e újra egy mindent egybefoglaló rendszerem, ami segít eligazodni a bizonytalan helyzetekben.

 

A nyilak és kagylók világa tisztán áttetsző, mindenki egyféleképpen értelmezi őket. [Részben innen fakad a népszerűségük és sikerük.] Hol vannak, hol lehetnek ilyen kapaszkodók, ehhez hasonló tájékozódási pontok a hétköznapjaimban? Mi lenne az a meditációs forma, ami segít ébren tartani a figyelmemet a valóság iránt; illetve ami új impulzusokat ad, ha alább hagyna a lelkesedésem? A beszélgetéseink alapján újraélem az intézmény és karizma dilemmáját. Hogyan őrizhető meg frissesség évtizedeken át? Az albergue érdekessége, hogy a bejárattal szomszédos ajtó egy széna- vagy szalmabála tároló hodályba nyílik, ahol targoncákkal pakolják az összekötözött takarmányt. A szállás példásan tiszta, a mosdók, ágyak igényesek és van szárítógép is. Eddig ez az út a leginkább zarándokbarát az összes között. A jelzések és az emberek egyaránt kitűnőek.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.04. Campiello – La Mesa (38,3 km)

2016.07.08

Campiellót még ködös, hűvös időben hagytuk el. András jobban lett reggelre, így a Ruta Hospitales szakasz mellett tettük le a voksunkat. Ez a kitérő önmagában 20 km és nagyon kemény emelkedők vezetnek fel a hegyre. A kilátás a felhős idő miatt nagyon korlátozott volt, már lefelé ereszkedés közben ütötte át a Nap a felhőket. Borres után (pontosan La Morteránál) letértünk a főútvonalról és szinte szünet nélkül szívdobogtató kaptatók jöttek egyfolytában. A régi zarándok hajlékokból már csak az alapok és pár alacsony, romos épület maradt fenn. Furcsa elképzelni, hogy milyen élet lehetett itt pár száz évvel előttünk.

 

A hegytetőn puha, mohaszerű a talaj, a köd pedig minden tűlevél hegyén kis üvegcseppként csapódik ki. Nagyon misztikus hangulat van az egész hegyen.

Úgy érzékeljük, hogy jóval hamarabb odaérkeztünk Puerto del Palóhoz (a visszacsatlakozási ponthoz), mint azt reméltük. Utána viszont pokolian nehéz köves lejtők jöttek, szinte Lagóig szenvedtünk a folyamatos magasság-különbségek miatt. Ott beértük Andrást és a püspököt.

 

Berducedo az előzetes híreknek megfelelően hamar betelt, így egy plusz 4,6 km következik az esti nyugalmunk megszerzéséig. La Mesa gyakorlatilag egy picinyke falu; érthetetlen, hogy az útikönyvek miért ezt ajánlják megállónak. A bolt nagyon messze van, fáradtak vagyunk hozzá, nem vállalunk be több km gyaloglást. Mosás és teregetés után a kerti asztaloknál írok naplót. Egy olasz nő kezeli egyik spanyol férfi lábán a vízhólyagokat. Közben jól elbohóckodnak. Andrásék sétálni indultak, a püspök valami tésztát főz, ránk nem gondolt. Szoktatom magam ahhoz, hogy ne várjak viszonzást senki részéről, még ha nagyon jól is esik a figyelmesség.

 

A ruhák java még vizes maradt, és ahogy lement a Nap a hegygerinc mögött, már nincs is sok reményem a sikerre. Még mindig jönnek gyalogos és biciklis zarándokok, akik tovább is haladnak, csak megfürödnek, felfrissülnek kicsit. Nem tudom felfogni, hogy hol akarnak megszállni éjszakára.

 

Az utóbbi négy nap során 5 napi szakaszt teljesítettünk, kétszer majdnem 40 km volt a penzum. Logikus, hogy ez történt, mert Oviedóból éjszaka elindultunk, illetve igyekeztünk amiatt is, hogy a Ruta Hospitales beleférjen a programunkba. Így nyertünk egy napot Muxíában pihenni.

 

Andrással megbeszéltük, hogy a tempójuk nekem gyors, és nem szeretnék további tömörítést az eredeti tervhez képest. Holnap még ráhúzunk 5 km-t, hogy a következő két napi terhelést kiegyensúlyozzuk, Mária már lefoglalta a panziót (13 euró/fő), hogy ne kelljen rohannunk a biztos ágyért. Megpróbáljuk a külön haladást, esti találkozással. Ha a többi napon még jobban haladnak, akkor végül az óceánnál fogunk újra összefutni, Muxíában. Nekem ez így megnyugtatóbb forgatókönyv. Ketten jobban tudnak egymáshoz igazodni, egyeztetni és döntéseket hozni. Én pedig a magam kedve szerint haladok, állok meg; abban a ritmusban, ahogy az igényeim diktálják. A templom hátánál lévő kőpad úgy süt a melegtől, mint egy kemencepadka. Nem merem rátenni a fényképezőgépet, nehogy megolvadjon. A tehenek kolompszava keveredik a madarak csivitelésével és a zarándokok közös vacsorájának a zörejeivel. A latin népek összedobtak valami salátát a batyujukban lapuló maradékokból. A főtt tészta, paradicsompürével és valami kis kiegészítő felvágottal, gombával vagy konzerv kukoricával sok zarándokkonyha alapfogása.

 

Ez az első igazán vidéki szállásunk. Békés az este, amibe egy kis szomorúság is vegyül. Nem tudunk úgy összehangolódni, mint Ferivel a 2011-es úton. Minden út más, elfogadom. Nekem most egy csendes, meditációs utazásra van szükségem.

 

Felettünk szélkerekek, most éppen munkanélküliek. Néha-néha egyik felbúg kis időre. A mai nap lelki termése, hogy nézzek szembe az emberi konfliktusaimmal, illetve vállaljam fel azok következményeit. A kölcsönösség egyik alapszavam, elengedhetetlen része minden komoly kapcsolatomnak. Ha nem látom ezt a másik oldalon visszaköszönni, könnyen feladok minden reményt a folytatásra.

 

Az hospitalera nagyon kedves, figyelmes. Csak későn jött meg, addigra már önkiszolgáló módon pecsételtünk az útlevelünkbe, csak regisztrálta az okmányainkat a saját gyűrűs könyvébe. [Mózes Balázstól tudtam meg, hogy a rendőrség időnként ellenőrzi őket, volt olyan bűnöző, akit így kaptak horogra.] Ma is beszéltünk Zsolttal telefonon, aztán töltőre kellett tennem a készüléket, mert a végét járta.

 

Jó lenne vidéken élni. Legszívesebben kihoznám a hálózsákot és elfeküdnék itt a kőpadon. Amikor kicsit végignyúltam a padkán, eszembe jutott a templomalvás szokása. Milyen lenne Santiago, ha éjszakára zarándokok népesítenék be a catedralt? A zuhanyzáshoz már csak hideg víz jutott a férfi részbe, így hamar visszanyertem a fittségemet. Szeretnék mentálisan is lubickolni az út nyújtotta csendben és békében.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.05. La Mesa – Castro (20,5 km)

2016.07.08

Reggel napfelkelte előtt, de külön indultunk el. 2 + 1 ≠ 3 Andrásék saját tempója, illetve az, hogy természetes módon egymásra figyelnek évek óta, nekem a külön utat javasolja. Kb. fél órás csúszással már én is az úton araszolgattam felfelé, Grandas de Salime előtt, a gát utáni kávézóban utolértem őket, éppen rendelték a reggeli forró feketéjüket.

 

Még a nagy sárga korong beköszönése küszöbén a szélerőművekhez másztam fel, aztán hosszasan lefelé tartó ösvényeken először a felhő fölött, aztán nyakig párában, végül a fehér tejpaplan alatt. Amikor kitisztult a látóhatár, megpillantottam a víztározó kékjét, az út végig mellette kanyarog hosszan. Visszatért az énekes kedvem (fatimai himnusz a Honfoglalással keverve).

 

Antonella és Francisco (az olasz-spanyol páros) is itt időznek a teraszon. Szép, napos idő kerekedett a felhőből. Lassan becsorognak a zarándoktársak, a püspök már továbbindult, miután kiette a hatalmas szendvicsből a sonkát. Még 7 km a közeli városig, ott fogok ebédelni, aztán ráérősen besétálok a szállásra. Már negyed egy van, amikor a főtér jellegzetes templomépülete előttem terem. Útközben, egy ruházati boltban vásároltam polár felsőt, a csípős reggeli hideg ellen, mindössze 17 EUR. A kávézóban javasoltak éttermet, ahol kaphatok menüt. A pincérnő beszél a szakáccsal, és nem kell megvárnom a hivatalos egy órai kezdést. A söröző asztalánál terít meg, csak a hátizsákot kell kivinnem az előtérbe; ez a legkevesebb. Vegyes zöldséges salátát kértem előételnek, némi tonhal és főtt tojás is volt benne, zöld olíva bogyóval. Felbontott hozzá egy üveg rosét, ami jól esően fejbe kólintott. Sok helyi beszélget a bárban, a háttérben a TV-képernyőn a szokásos beszélgetős műsorok vagy szappanoperák élik a maguk függetlenített, zavartalan világát. Az emberek jól öltözöttek és feltűnően ráérősek. Főétel: roston sült csirkemell hasábburgonyával. Para postre: tarta (olyan, mintha flan lenne ananászdarabokkal).

 

Castro felé előbb erősen emelkedik a szint, majd szelídebb lejtők jönnek, hol az úttesten, hol a kaszáló mellett, vagy fenyves ligetek között. Nincs nagy meleg, de érezhető a Nap és a szél ereje is.

A félig nyirkos ruháim kiteregetve már meg is száradtak, mire elkészültem a következő adag mosásával. Alig jön még zarándok, akik telefonon foglaltak – a püspök kapta az utolsó ágyat, ismét a mi szobánkban – azok inkább a városban múlatják az időt, ahol vendéglők, üzletek is vannak. A kis hely ellenére a szállás megint szuper, a szobánk kissé zsúfolt voltát nem említve. Itt is főznek helyben vacsorát, még nem tudom eldönteni, hogy mennyire leszek éhes addig. A hatalmas, árnyékos kertben egy család kempingezik, így akad némi gyerekzsivaj. Nem bosszantó, belesimul a vidéki idillbe. Pár fotó után lefekszem, hadd nyugodjanak meg kicsit a lábaim. Holnap nehéz napunk lesz, erőt gyűjtök hozzá.

 

Ha tartom a menetrendet, akkor a 16. napon érkezek Muxíába. Most kb. az út harmadánál járhatunk, a nehézségét tekintve minden-képpen. A szállásunk ablaka a településre bevezető útra néz. Már nem jönnek újabb zarándokok. A vacsora 9 EUR, és 19:30-kor kezdődik. Mivel egyedül megyek, jobban van kedvem és bátorságom is énekelni útközben. Már eléggé kikristályosodott a repertoárom. A dallamok mintha valami elzárt világot szabadítanának fel számomra, a zengésük erőt ad. Egyedül a legyeket nem bírom itt, folyton alkalmatlankodnak, szegény lovak szemét egészen ellepik. Van a háznál még két kutya is, elég egyértelműen kajáért kunyiznak. A ház körüli gyerekcsapatot elnézve úgy gondolom, hogy az idejük nagy részében unatkoznak, csapódnak ide-oda. Ez a „csináljunk már valamit, különben megőrülök!” hangulat később is megmaradhat, vagy visszajöhet az életükben. Pedig a kegyelem a tettek nélküli cselekvésben van. Amikor nem gondolom, hogy alakítom a világot, hanem remélem, hogy velem együtt formálódik valaki kezében. Verebek civakodnak a napi maradékon.

 

Vacsorára sárgaborsókrém levest kaptunk, amiben zöld fűszerek voltak. A mentát külön is éreztem. A marhahús omlós volt és szaftos. Postre: sajtkrémet kértem, ami fantasztikusan ízletes volt, pár csoki csepp és gyümölcs darab dekorációval a tetején.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.06. Castro – A Fonsagrada (21,2 km)

2016.07.08

Elég jól aludtam, hét óra előtt valamivel ébredtem fel. A reggeli szokásos: tejeskávé és kenyér házi vajjal, lekvárral. Hűvös van, de kellemes, nem veszem fel a polár felsőmet sem. A sok emelkedőtől úgyis csak izzadok. Tényleg nem volt megerőltető menet. A szélmalmokig néha kis pihenőkkel 10 óra körül érkeztem meg. Egy kis lejtő alján egy bár van, ide terveztem az első pihenőt mára. A bácsi nem túl barátságos, többször is hátat fordít, amikor szólni próbálok hozzá. Nem is vettem semmi, csak nagy levegőt és a WC használat mellett kértem egy bélyegzőt.

A spanyolok kezdenek zavaróan harsányak lenni. Egyik reggel kizökkentett a gondolataimból, mikor zakatoló zenével a rádiójából elhúzott mellettem. Azóta is csinálja a műsort, ahol csak összefutunk, és viccesnek gondolja magát. Remélem, hamarosan lekopik tőlünk. Az emelkedők közben egy temető mellett kanyarodott felfelé az ösvény, foglalkoztam ezért ismét a halottaimmal, a kapucinusokkal és a többi fontos emberemmel. Közben befutnak Andrásék is és egy teljesen ismeretlen csoport. Levettem a bakancsomat; a mosdóban ki van írva, hogy „no hay agua”.

A további út jól járható, kisebb emelkedőkkel, folyamatosan tudok haladni. Egy 6 fős spanyol csoport hol előttem, hol mögöttem jár. Kicsit zajosak, próbálok inkább lemaradni tőlük. Fonsagrada előtt 4 km-el egy kis kápolna melletti pihenőhelynél ismét leveszem a cipőmet és hűtöm a lábfejeimet. Előtte 20 másodperccel egy ház előtt hirtelen kanyarodott be az út, és a padra nézve éppen arra gondoltam, hogy kár volt kihagyni ezt az ülőalkalmatosságot. Erre azonnal itt terem egy kis liget, asztallal, árnyékkal, csenddel. Jó nap ez a mai. :D

 

Fél egy múlt, és már majdnem odaértem a szállásra. Kb. 1 óra még, lassan, gondolkodva haladok. Oviedótól Melidéig először járom ezt a vidéket. Ott csatlakozunk a francia szakaszhoz, amin Arcáig [ami más néven Arzúa] már másodszor fogok lépdelni, 2009 után ismét. Itt tévedtünk 2011-ben Ferivel az északi útról kicsit messzebb, így az a pár kilométer harmadszor lesz teljesítve. Santiagóban 4. alkalommal kopogtatok; Finisterrét is harmadszor látom, ebből második alkalommal gyalog közelítve a nagy víz felé. Aztán a végén, a Múxíáig tartó etapot újoncként járom végig. Elkezd gyorsulni, majd – reményeim szerint – újra lelassul az utazás. A végén elégetem egyik pólómat… Ismét csend van, csak a szél kap néha erőre az ágak között. A Nap is kezd erősebben tűzni, rövidnadrágban folytatom a célig.

 

Mára is biztos a szállásunk, hatalmas terhet vesz le rólam, hogy ne akarjak véletlenül se versenyezni a helyemért. Egyre inkább távol áll tőlem a versengő attitűd. A városba felfelé vezető utat felajánlottam Andrekovics Tomiért, akkor még nem sejtettem, hogy mennyire emelkedő. Már bármi elviselhető. Az albergue helyett egy hasonló nevű bárban kötöttem ki, így a pultos nő segítségére szorultam. A templom oldalában hamar megláttam a szállás kiírását, még ágyneműt is adnak 10 euróért. Mosás és teregetés után kijöttem a templomkába, ahol gépzene gregorián szól, van kis hangulata. Most mégis inkább ennék valamit. Hűsöltem egy keveset a keresztelő kápolnában. Este 8-kor lesz csak mise. Nem bírok már addig várni az étkezéssel, ezért fél 4 körül beülök egy menüre. 1. caldo gallego (gazdag zöldségleves); 2. merluza (hal zöldségkörettel); 3. flan (vaníliapuding karamellás öntettel + vino tinto (vörösbor). A hatalmas sorozat szintén 10 EUR-ért lett szervírozva. Csak készpénzzel lehet fizetni, a supermercadoban viszont kártyát is elfogadnak. Beszereztem gyümölcsöt, friss bagettet és egy üveg kakaós italt. Ezzel el leszek reggelig.

A szállás pedáns, modern, rengeteg térrel, mosási lehetőséggel, tágas szobákkal és szekrényekkel. A konyha és az étkező is grandiózus, ragyog a tisztaságtól. Az eddig megismert leginkább zarándokbarát hely, ahol valaha jártam.

 

Kár, hogy ilyen istentelenül magasan fekszik ez a csúnyácska város. Folyamatosan iszom a vizet. A miséig még mindig van két óra hossza, lefekszem hát. Antonella és Francisco olyan pakolást rendeznek, hogy lehetetlen tőlük pihenni. Félálmomból kelve magyarul szóltam az italianahoz, ami okozott egy kis meglepődést és derűt a szobában. Végül megadták egy panzió telefonszámát, hogy foglaljunk holnapra magunknak ágyat. Antonella úgy látja, hogy ez már inkább túrizmus, ha állandóan előre kell gondolkozni a szállás miatt. A templom melletti forrásnál van a bejáratunk és a jelzés is itt vezet tovább. Nem tudom, hogy holnap induljak-e korábban… vagy hagyjam a gondviselésre a dolgot. Jó lenne nyugodtan haladni, mint az előző két napon. Ha ez az ára, akkor így is jó lesz. A misén a színeváltozás evangéliuma volt, utána zarándok-áldással. A templomból kijövet találkoztam Gergővel, mennek tovább még ma este. A főtéren félhangos zene szól, de nincs nagy forgalom sehol.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.07. A Fonsagrada – Cádavo-Baleira (24,8 km)

2016.07.08

Tegnap este vettem észre, hogy leégett a fülem széle is. Nagyon zajosan aludtunk el, és zörgésre ébredtünk fel. Borult, hűvös derengésben hagytam el a várost. Először a polár felsőmben, aztán egy közeli kápolnánál inkább levettem, mert a menet kiizzasztott. Elkezdtem egy játékot, aminek azt a nevet adtam, hogy CSAK EZ A LÉPÉS LÉTEZIK. Lehetőleg ne nézzek előre, az emelkedők se rettentsenek meg. Itt és most tudok cselekedni. Olyan jól be tudjuk vackolni magunkat egy-egy helyre és olyan nehéz aztán elindulni, kiszakadni onnan az ismeretlenbe. Mintha birtokolnánk az életünk javait, mintha urai lennénk mindennek. Pedig a ködös, párás időjárás vagy pár komolyabb emelkedő is rádöbbent, mennyire kiszolgáltatott a létezésünk. Az izzadt pólómat lecserélem; megállok, ha fáradok, iszok egy korty vizet, amikor megszomjazok. Ennyi a hatóköröm.

 

Sorozatban húznak el a zarándokok mellettem, valaki megáll, egy fiú térdet hajt a pici oltár előtt. Reggel eszembe jutott Cirill testvér, akinek az volt a szavajárása, hogy „mennyország, mennyország, de ehhöz vagyunk szokva!!!” Igen, annyira mélynek tűnik a beágyazottságunk, hogy szinte hihetetlen: egyszer el kell hagynunk ezt a bolygót. Pedig annyira kényelmesen berendezkedtünk, minden energiánkkal szőjük a fészkünket.

A harmadik üzenet a megbocsátásról szól. Annyi fölösleges kölöncöt húzok magam után az el nem engedett megbántások, árulások miatt. Szeretnék szabadulni ezektől és nyugalommal folytatni az utamat. Isten nagyobb a szívünknél, vele talán sikerülhet. Erdő mellett estvéledtem… én Istenem, rendelj szállást…

 

1. Ó én édes jó Istenem,

oltalmazóm, segedelmem,

vándorlásban reménységem,

ínségemben lágy kenyerem.

 

2. Vándorfecske sebes szárnyát,

vándorlegény vándorbotját,

vándor székely reménységét,

Jézus áldd meg Erdély földjét.

 

3. Vándorfecske hazatalál,

édesanyja fészkére száll.

Hazajöttünk, megáldott a

Csíksomlyói Szűz Mária.

 

A lefelé tartó úton visszavettem a felsőmet, de a lejtő aljára ismét kisütött a Nap. A Casa Mesón előtt fürtökben lógnak a kávézó és pihenő zarándokok.

Innen már jobbára felfelé ível az út. A francia és a portugál úton végig a kezemben volt az útikönyv és ellenőriztem a fontos tájékozódási pontokat. Mennyi van még hátra, mikor érek oda egy hídhoz, templomhoz, útkereszteződéshez… Az északi és a magyar szakaszon már a tarisznyában tartottam és gyakran elővettem a térképeket, útleírásokat. Most a hátizsákom aljában pihennek napok óta a papírjaim. Este átnézem, hogy másnap kb. mi vár rám, aztán haladok a jelek szerint. Néha megbecsülöm az órám szerint, hogy éppen hányadánál járhatok a teljes távolságnak. Ha egyedül megyek, érzékenyebbé válok a jelekre. Csoportban könnyebb egymásra hagyatkozni, és ennek okán ellustulni ebben a figyelésben.

A többség már tovább állt, kezdünk sűrűsödni; mi lehet majd Melide után?! A Nap ellen jó lenne bekenni a fejemet is. Inkább hosszú ujjú pólóban jövök, amióta leégett a karom. Egy rövid lankás szakasz után embertelenül nehéz emelkedő következett. Mielőtt nekivágok az utolsó 7 km-nek, pihenek egyet egy frissen ácsolt padon.

 

Eddig mi igyekeztünk helyet foglalni, most Istenen a sor. Es tu turno! Nem aggódok semmi miatt. Este írok Csillának. Megeszem az utolsó kocka csokit, hátha ad egy kis erőt. Egy kukásautó mellettem áll meg, összeszedni a város szemetét. Talán itt kevesebb fölösleges dolgot dobok ki, mint rendszerint otthon.

Jó lenne így leegyszerűsíteni a mindennapjaimat. Olyan munka mellet, ami nem köt a városhoz, sokkal inkább működőképes ez az elképzelés. Felfelé kb. 10-szer meg kellett állnom, annyira rettenetesen kemény volt az emelkedő. Bírhatatlan, 60 %-osnak tetsző úton erőlködünk.

 

Az alpinista kurva anyját annak, aki ezt így jelölte ki számukra!

 

Az albergue completo (totál telve), a panzió tambien (szintén). De a hotelben sincs egy fia matrac szabadon, csak ha előre foglalt valaki telefonon. A szálloda recepciósa visszaküld az önkormányzati szálláshely hospitalerajához, hogy nyittassa ki nekem a sportcsarnokot. Két telefonba és a csarnok melletti lakók közbenjárásába került, hogy végül bejuthassak. Kiválasztottam egy alkalmas sarkot, kicsit feltakarítok és lezuhanyozok. Aztán jönnek utánam még ketten, meg még ketten egy kutyával… aztán egy hat fős csapat is ideér. Gergő amikor befut, már 12-en lézengünk a hangár-szerű pályán. Mégsem lesz magányos az estém. Rubi [Szöszi], a kutya a közelemben hűsöl; jól nevelt, okos jószág. Ragaszkodik a gazdájához. Ismét megéheztem, jó lesz kimenni a városba, valamit vásárolni.

 

A gyógyszertárban vettem egy testápolót, mert szárad a kezem, a supermercadoban is találtam pár reggelire való falatot. Közben megjött Dávid is, kimegy babot venni, salátát akarnak vacsorázni. Végül együtt költjük el az estebédünket, sokat beszélgetünk közben. Az üres tornaterem egészen feléledt estére. A fiatal baszk pár elsőre tovább akart menni, most a futballkapuban gázfőzőn kavargatják az ételüket. Még 21 óra után és érkeznek új társak, szinte a csarnok fele megtelt. Kicsit irigylem Dávidéktól azt a nomád életvitelt, amivel végigjárják a két hónapos idejüket. Ugyanakkor félnék is bevállalni ezt a bizonytalanságot. Holnap viszonylag nyugis lesz az út utolsó 2/3-a, remélem békével érkezem meg Lugóba.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0

2015.08.08. Cádavo-Baleira – Lugo (30,5 km)

2016.07.08

Estére kifogyott a második tollam is, Dávid kölcsön adta a sajátját. Nagyon megörült az oroszlános, Jeruzsálem feliratú pólónak. Az éjszaka nagyon kémény volt a betonon, egyetlen hálózsákkal alattam. Mindenem elzsibbadt reggelre, hiába forgolódtam. Kicsit bánom, hogy tegnap zárás előtt nem vettem én is polifoam-ot, mint a végén érkező spanyolok.

 

6-kor keltett valakinek a mobilja, fél óra múlva kezdtem a kapaszkodást és emelkedést Castroverdéig. Hűvös, derengő időben indultam el. A fejlámpa hamar szükségtelenné vált, a csomagolásnál viszont jó hasznát vettem, és az éjszakai közlekedésnél is a csarnokon át. Gondoltam Eszterre, akinek az ajánlására megvettem 6 évvel ezelőtt. Azokra, akiknek a tapasztalatait beépítve ez az utam nyugodtabb, tervszerűbb, azaz profibb, mint bármelyik korábban.

 

A templom főoltára felett a Matamoros [mórölő szent Jakab] szobor áll és egy kedves hölgy pecsétel már korán reggel a bejárat közelében. Már csak az esti szállásé hiányzik és a 8. nap is completo. [Naponta egy bélyegzőt útközben szerzek, egyet pedig a megérkezéskor.] A bárban egy tejeskávét kérek és lecserélem a mosdóban az izzadt pólómat szárazra. Enyhén felhős az ég, talán nem kell a polár felső se. Antonella és Francisco a városba érve előznek meg. A fiúk későn kelők, talán Lugóban találkozunk ismét.

A közösségi szállás érdekesen bensőségesre sikeredett; a kutyás Dávid lábánál feküdt a perro (Rubi, akkor még nem jegyeztem meg a nevét), reggel is hűségesen leste a gazdája minden mozdulatát, ha ő elindult, azonnal ott söpört mellette.

 

A zarándokok java a kinti asztaloknál kávézgat. Nem terveztem ide nagy megállást, inkább dél körül fogok enni, valahol a természetben. A hegyeket már magunk mögött hagytuk, szinte sima szakaszok következnek ma és holnap is. Kicsit kezdünk kimenni a Primitivoból. Félek a francia út tumultusától. Monte Gozo és Santiago elég nagyok, ott nem gond ágyat találni, előtte pedig lehetnek magánszállások bőven. Hullámzott az út, nem bántóan. 12-kor egy nagyobb emelkedő után leültem a fűben egy nagyobb kőtömbre ebédelni. Maradt még kolbász, bagett és zöld paprika is a zsákomban. Két kutya végig „énekelte”, amíg hűtöttem és ápoltam a lábamat. Néha kisüt a Nap, olykor permetez valami víz féle, nincs komolyabb eső ígérete. A szél hamar elkergeti a nagyobb felhőket. Páran elhaladtak mellettem, felfrissülve folytatom én is. A jobb lábfejem kezd komolyan fájni.

 

A városba befelé menet kétszer is kereszteztünk autópályát. Már nagyon várom a végét ennek a menetelésnek. A lakott részen belül sokat emelkedik az út, egészen a középkori, sőt ókori városfalakig. A kapun átkelve pár méterre van a szállás. Az albergue recepcióján előttem egy várakozó, remélem, hogy még én is bejutok ma estére. És igen!!! Tágas, szép és tiszta hely, kis erkélyen lehet ruhát szárítani, bár reménytelennek látszik. Fürdés és társai után azonnal lefekszem egy órára aludni. A lábfejem folyamatosan lüktet, csak bírja még pár napig… Kicsit megéheztem, reggelinek valóm még maradt, valami komolyabb menü után nézek. A katedrális gyönyörű, a szomszédságában kaptam várostérképet. Az is jelölve van rajta, hogy merre vezet a holnapi út kifelé a központtól. Hasznos tudás, mert a korai keresgélésben nehéz járókelőket kérdezni róla.

 

A menü: caldo gallego, bacalao estilo centro, vino tinto y flan (összesen 14 euróért). Az étteremben fogyasztva két euróval olcsóbb is volt, mint a teraszon. A terítés ízléses, udvarias kiszolgálással párosítva.

 

A kemény padlón alvást Feri gerincének a gyógyulásáért ajánlom fel. Többször eszembe jut Linde Laci (Márk testvér), ex-kapucinus, aki a humorával és a két lábbal a földön járó realitásérzékével mindig meg tudott nevettetni. Olyan hamar itt hagyott minket. Ő is. János atya haláláról ő értesített telefonon. Nem tudom, hogy honnan tudta meg a számomat, de jól esett, hogy gondolt rám akkor. Emlékszem, még a régi irodánkban talált meg. Most viszonzom a kedvességét, innen, a mi valóságunkból hívogatom…

 

Vacsora után benézek a Szent Jakab templomba. Tele van dominikánus szentek szobraival, és a rend szimbólumaival. A Mórölőt is kirakták az egyik mellékoltárra. Csend van, egy óra múlva lesz mise, nem várok addig. Annyira kívánom a vizet, hogy néha majdnem fél litert legurítok egy szuszra. Kicsit benéztem az útitervünket, Melide még minimum két napi járásra van tőlünk. Lehet egy régi római úton menni (San Romao da Retorta után), de ebből mára már semmi sem látszik a felszínen, egy hidat leszámítva. Viszont így is rövidebb néhány km-el. Ahogy ránézek Galícia térképére, eltölt egy kis büszkeség. Már három alkalommal szeltem át, Santiagóba tartva, plusz egy út kifelé menet Finisterrébe. És a mostani járásnak is túl vagyok már egy jelentős részén. Ha a közben megszerzett egy pihenőnap terhére is, de teljesíthetőnek tűnik az út Muxíáig. A credencialom 40 %-a már megtelt.

 

A napvégi bélyegzés helyett Dávidot kértem tegnap este, hogy rajzoljon egy hitelesítő emléket a rubrikába. Így ennek is története van, az én történetem. Mert az utak egybe érnek, a tapasztalatokat pedig beérleli az idő. Az marad fenn a rostáján, ami érték, ami köt valakihez (egy közösen megélt pillanathoz, találkozásokhoz). Az idő nem ellenség, egy kedves raktáros. Így tudtam megszeretni. Őrzi a kincseimet, amik nem is férnének el egyszerre a két tenyeremben. Hogy a végén mi marad a nagyleltár után, el sem tudom képzelni. Az információ – újabb tudományos modellek szerint – még a fekete lyukak kimondhatatlanul kaotikus belsejében sem foszlik szét, megmarad. Akkor sokkal kisebb hit és bizalom kell azt vallani, hogy a szeretet művein sem lesz úrrá a halál; hogy minden tovább él, tovább rezeg, tovább mittudoménmitcsinál utánunk, a mi földi feloszlásunk után is. Itt van velem, a naplóm zsebében Ravasz László református püspök egyik gyönyörű, nem sokkal a halála előtt írt elmélkedése. Már másodjára olvasom át ezen a caminón. Annyira mély és vigasztaló. Íme:

 

Egyedül maradtam. Kedveseim szétoszlottak, ki-ki az övéihez. Akik a legdrágábbak voltak nekem, azok elmentek az örökös hazába Ahhoz, Aki őket a legjobban szerette, és Akit ők nem tudtak eléggé szeretni. A többiek a földi életben találták meg a maguk párját s egész életükkel ragaszkodnak hozzá. Csak én maradtam egyedül

Óh, ez az egyedüllét néha nagyon a lelkemre nehezedik. Úgy szomjúhozom azok után, akik elszakadtak tőlem, mint a száraz ág az elhullott levelei után, mint a bokor üresen maradt fészke a tengeren túlra röppent lakója után. Vannak körülöttem drága lelkek, akik gyöngédséggel és szeretettel vesznek körül, de emberöltők távolságán át úgy tekintünk egymásra, mint két szembetalálkozó hajó utasai, akik azért közelednek egymás felé, hogy örökre eltávolodjanak.

Nincs senki, aki megértene, emlékeim másokat nem érdekelnek. Érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel. Mintha valami üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé. Úgy tetszik, mintha felesleges volnék. Még itt élő időszerűtlenség, itt felejtett avarlevél egy olyan fán, melynek már nem az a tavasza, ami az enyém.

De ha lelkem figyelmes az Isten igéjére és elmerül az Ő tanácsának ismeretében, akkor átmelegedő lélekkel látom, hogy ez nem büntetés, hanem ajándék. Isten készítget arra, hogy Hozzá térjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott, mert engem akar egyedül és azt akarja, hogy én egyedül Őt keressem. Betakart engem ennek a világnak ezerféle viszonylatába. Most bont ki belőle. Azt akarja, hogy idegenné váljak, mert találkozni akar velem. Azt akarja, hogy ne tekintsek hátra, mint Lót felesége, mert egy elmúló, égő városból, az élet városából: e múló világból menekülök az Ő hazahívó karjai felé. Készítget arra, hogy csak Vele legyen társalkodásom. Ő legyen mindenem, mert nemsokára át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, senki sem segíthet. Ahol az emlékek teherré válnak, egyedül Ő a segítség. Egyedül Ő tart meg és szállít át erős karjaiban a túlsó partra.

Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozásra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezárul elhagyott világom ajtaja, elhallgat édes vagy fájó zűrzavara. Leperegnek rólam emlékei, koszorúi, sebhelyei, mint ahogy a szárnyra kelő kócsag előbb lerázza tolláról a vizet. Hívogatnak belülről zengő zsolozsmák, szemembe szitál a félig nyitott ajtó fénye s egész lényemet eltölti. Ki az, akivel találkozni fogok, amikor a küszöböt megroggyanó lábbal átlépem? Már itt minden tárgy arról beszél: ez az Ő aranyos felháza. Hívei, szolgái, palotát álló cselédei némán is Róla beszélnek, s betölti a termeket az Ő nevének dicsősége. Érzem közellétét, velem van nagy, áldott szerelme. Szívemhez szorítom ígéreteit, bízom abban, Akit értem küldött, és Aki vérével elpecsételte az én meghívásomat.

Nem vagyok egyedül! Az Atya velem van. Ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel.

 
Teljes bejegyzés / Menüpont: Camino Primitivo / Hozzászólások: 0